the flower which didn't grow anymore

17. rész - Shawn

2029. május 23.
1 héttel később

Az előttem lévő üvegasztalt bámultam percek óta. De talán órák is voltak. Időérzékemet teljesen elvesztettem, és ha azt mondanám, egy romhalmaz vagyok, az enyhe kifejezés lenne az állapotomra. Az emberek körülöttem beszélgettek, jópárjuk szipogott vagy épp egy emlék mesélése miatt mosolygott. Arcom érzelemmentes volt. A körülöttem lévő történések, mintha lehalkultak volna, és csak saját gondolataimat hallottam. Ahogy a lelkem segítségért kiabál. Ahogy a szívem hallhatóan kicsi darabokba törik. És ehhez a töréshez nem volt ragasztó. Senki sem tudja soha többé helyrehozni. Ő tudná csak. De Ő már nem tudja.

Anya szerint jobb, ha van mellettem valaki mindig. Így könnyebb - mondja. De tudom jól, attól tart, hogy kárt teszek magamban. Ennél nagyobbat hogy is tudnék? Ezt a fájdalmat semmi sem tudná helyettesíteni. Maximum a halál. De ez az opció nem fordulhat meg a fejemben, Nolan és Skylar számára elég volt ez a csapás is. Szükségük van rád, Shawn! - cseng angyali hangja a fülemben, és a könnyeket már észre sem veszem, hogy folynak, csak mikor a húgom megtörli az arcomat. Keze hátamra siklik, és megsimítja. Tudom, hogy neki is fáj, látom rajta. Elvesztette a legjobb barátját és sógornőjét egyben.

— Teljesen ki fogsz száradni, csak igyál egy korty vizet, Shawn — hangja alig hallható, de épp elég arra, hogy én felfogjam, mit mond.

— Nem vagyok szomjas — válaszolom rögvest, majd felnézek egy pillanatra. A nappali teli van emberekkel. Rokonok, barátok, ismerősök. Közeliek, távoliak egyaránt. Mindannyiuk feketében van. Legtöbbjük poharat fog a kezében. Pezsgő, víz, esetleg valami gyümölcslé. A konyha felé pillantva anyát látom Elisaval és Lukekal. Mindhárman sírnak. Apa az erkély ajtajánál áll, és Camilaval és Billievel beszélget. A húgomra nézek, aki amint észreveszi tekintetemet, egy erőtlen mosolyt kúsztat fel az arcára. Csak hosszan pislogok egyet, majd felsóhajtok. Megfogom a kezét, és szorítok rajta egyet. A szavak nem a barátaim az utóbbi egy hétben. Alig beszéltem. Mintha minden alkalommal a torkomon akadnának a mondataim.

— Hol vannak a gyerekek? — ugrok fel hirtelen a kanapéról, és ijedten körbetekintek. Pánik uralkodik el rajtam egy másodperc alatt.

— Briannel vannak a szobában, nyugodj meg, Shawn! — áll fel Aaliyah rögtön, és maga felé fordít. — Nincs bajuk, ne aggódj! Menj be hozzájuk, ha szeretnél.

Hátat fordítok neki, és elindulok. Ahogy a hálószobánk ajtajára nézek, görcsbe rándul a gyomrom. Egy hete be sem léptem abba a szobába. Képtelen vagyok. A kanapén alszok, mert egyszerűen még a szoba küszöbén sem vagyok képes átlépni. Skylar szobájába benyitva megpillantom a legjobb barátomat, aki épp halkan diskurál a gyerekeimmel.

— Apa! — csillanak fel Nolan szemei, mikor megpillant.

— Szia, tökmag! — mondom halkan, hangom fáradt, erőtlen és lágy. Odamegyek az ágyhoz, ahol ülnek, majd a fiamat az ölembe ültetve helyet foglalok. Skylar nem néz fel. Brian előtte guggolva vizslatja őt, de Sky csak az ölében pihenő kezeivel játszik. Mikor már kissé erőszakosabban teszi ezeket a mozdulatokat, Brian lefogja a kezeit.

— Héj, kicsi! Ne csináld! — súgja neki, Skylar pedig ekkor végre felnéz. Nem mond semmit. Ahogy oldalra fordítja a fejét, és meglát engem, ajkai legörbülnek, és alsó ajka remegni kezd, jelezve, hogy sírva fog fakadni.

— Nem vagy éhes, kicsim? — kérdezem Nolant, aki csak bólint egyet. Brianre pillantok, aki veszi az adást, és felállva az ölébe veszi a fiamat.

— Gyere, nagyfiú! Eszünk valamit — néz halvány mosollyal rá, és kimennek a szobából. Nolan még csak 4 éves. Alig érti, mi folyik körülötte. Az anyukáját hiányolja folyton, és a hét folyamán órákig hisztizett, hogy látni szeretné. Ilyenkor vagy zokogásban törtem ki, vagy tehetetlenül álltam, és imádkoztam, bárcsak tehetnék valamit.