the flower which didn't grow anymore

29. rész - Shawn

2034. szeptembere

Hogy alakult Bellával a kapcsolatom? Egész jól! 2 hónapja randizgatunk, eddig minden jó. Ma fognak a gyerekek először találkozni vele. Kissé izgulok emiatt. Skylar 11 éves, és elég kritikusan vélekedik egyes dolgokról. Nolan pedig egyszerűen nem akar megbarátkozni a gondolattal, hogy lehet még egy lánnyal - Bella kislányával - kell majd talán együtt élnie. Hogy nehéz-e velük? Nagyon is!

— Egyre jön Bella és Adelaide. Addigra öltözzetek fel és tegyetek rendet a szobátokban! — mondtam a gyerekeknek. Szombat volt, ők pedig a nappaliban, a kanapén ültek - jobban mondva inkább feküdtek - és Skylar a telefonját, Nolan a tabletjét nyomkodta. Természetesen mindketten még mindig pizsamában. Délelőtt 11-kor.

— Oké — adtak kórusban választ, de kétlem, hogy figyeltek volna a mondanivalómra. Csak szemforgatva megráztam a fejemet, és a konyhába mentem, ahol már az ebéd főtt, ami csirkés-zöldbabos penne volt. Fél óra múlva újra szólnom kellett a gyerekeknek, mert ugyanúgy folytatták a semmittevésüket. De ekkor is hiába - a következő egy órában megint ugyanezt tették. Ekkor már felment bennem a pumpa, mert fél óra maradt 1-ig, ők pedig pizsamában, kócosan hevertek a nappaliban.

— Na most mondom utoljára, hogy nyomás a dolgotokra! Hányszor szóljak még? — elmentem fel a hangomat.

— Jaj, mindjárt megyünk! — mondta Nolan.

— Nem mindjárt! Most!

— Nyugi már, apa! — szólalt fel most Sky.

— Rendben, nem kiabálok, mert azzal nem érek el semmit, nem oldom meg vele a problémát — nyugtattam le magamat, nagy levegőket véve.

— Igen, igazad van. Ne kiabálj! — felelte egyetértően a fiam.

— Most bementek a szobátokba és megteszitek azt, amire másfél órája kértelek titeket! Most AZONNAL felálltok és a dolgotokra indultok! — erélyesen beszéltem velük, tudták, már tényleg nem vagyok jó kedvemben. Feltápászkodtak, és végre elhagyták a nappalit.

— Fél órátok van, szóval haladjatok! — kiáltottam utánuk. Amíg ők öltözködtek, én megterítettem az asztalt, kidobtam a nappaliban lévő csoki papírokat, amit maguk után hagytak, a mosogatóba vittem a bögréiket, amiket szintén ők hagytak a kávézóasztalon. 

Egy óra után pár perccel megszólalt a csengő. A gyerekek kijöttek ekkor a szobájukból, immáron felöltözve és megfésülködve.

— Szerencsétek van! — mutattam rájuk nevetve, majd az ajtóhoz igyekeztem, hogy kinyissam. Ott állt Bella és Adelaide mosolyogva. Elálltam az útból és beengedtem őket.

— Sziasztok! — köszöntek mindketten mindannyiunknak, Bella pedig a gyerekeimet vette célul, hogy bemutatkozzon. Adelaide először odalépett hozzám, és hatalmas zöld szemeivel felpillantott rám.

— Adelaide vagyok, de mindenki Adel-nak szólít. Örülök, hogy találkozhatok veled! — mondta halkan, szerényen. Rögvest elmosolyodtam, és én is bemutatkoztam, majd egy apró ölelést adtam neki.

— Bizonyára te vagy Skylar. Szia, én Bella vagyok! Nagyon örülök, hogy végre láthatlak! — mondta Bella, és mosolyogva adott egy puszit a lányomnak, aki kicsit összezavarodva, de viszonozta. Majd Nolannek is bemutatkozott, akinek nem igazán tetszett a szituáció. A gyerekek is bemutatkoztak egymásnak, és mind leültünk az asztalhoz. Csendben fogyasztottuk az ételt először, de Bella megtörte a csendet.

— Szóval, már mindketten suliba jártok? Szeretitek? — kérdezte a gyerekeimtől, akik felkapták tekintetüket a tányérjaikról.

— Igen, én szeretem. És jó is vagyok mindenből. Zenét is tanulok. Sportolok is — kezdett dicsekedni Skylar, ahogy általában tette. Csak halkan felnevettem ezen, ő már csak ilyen.