the flower which didn't grow anymore

19. rész - Shawn

— Mondja, Shawn... Hogy érez ma? — kérdezte az előttem ülő, negyvenes évei végén járó, szőke hajú hölgy. Orrán szemüveg ült, amit valószínűleg csak olvasáshoz használt, mert máskor nem igazán láttam rajta. Keresztezett lábain egy füzet pihent, és olykor leírt egy-két dolgot. 3 és fél hónap telt el. Augusztus végét járjuk, és pár nap múlva kezdődik a szeptemberi hónap.

— Ma jobban. Végre a saját ágyamban aludtam, megfogadtam a tanácsát. Furcsa volt, és nem tagadom, nehéz volt az első egy óra újra ott. De utána igazán megnyugtató és békés érzet fogott el — számoltam be az élményemről.

— Ez remek! Büszke vagyok magára, Shawn. A gyerekek hogy vannak? — pillantott fel rám okuláléja mögül, apró mosollyal az arcán.

— Skylar miután elment júliusban a táborba, újra visszaszerezte kicsit önmagát. Egyre többet mosolyog, nevetgél, és élvezi a nyarat.

— Örömmel hallom. Na és Nolan?

— Ő boldog, vagyis remélem. Ezen a héten már csak egyszer sírt lefekvés előtt az anyukájáért. Haladunk... — nevettem fel keserűen, tincseim közé túrva.

— Kis lépeseknek tűnnek, de higyje, nehezebbek, mint hisszük. Jó úton halad, ez a lényeg. És beszélt vele erről, mikor sírt?

— Persze. Majdnem mindennap beszélek vele erről az egészről. Sokat kérdez, és én pedig hosszan válaszolok neki. Próbálom megértetni vele, és szerintem tudja ő is, csak az agya olykor nem szeretné ezt elfogadni — feleltem egy halk sóhaj kíséretében.

— Normális dolog. Idő. Ez kell ahhoz, hogy helyre jöjjön a dolog. És remekül halad mindennel, Shawn. Csodálatos apa! — mosolygott rám, én pedig csendesen megköszöntem. — A zenéhez való viszonyával mi újság? — nézett le a lapjára.

— Semmi. Ez a probléma. Egyszerűen nem megy. A kezembe ragadom a gitárt, és eszembe jut az összes dal, amit Róla írtam. És az ujjaim rögtön játszani akarnák az egyiket, de nem engedem nekik. Mert tudom, akkor eltörik a mécses nálam újra.

— És a menedzserével beszélt már? Múlthéten említette, hogy valamikor beszélnek majd.

— Andrew-val folyamatosan kapcsolatban vagyok, mindennap beszélünk telefonon. Csak nem a munkáról. Ő nem csak a menedzserem, hanem az egyik legjobb barátom. És a telefonálásainkban a barát szerepét tölti be, nem a munkatársét. De igen, beszéltem vele vasárnap erről. Hamarosan New Yorkba utazok, hogy a kiadóval is tárgyaljak — mondtam, kissé fészkelődve a kanapén. Nem igazán akartam erről beszéni, mert ez a téma is érzelmessé tesz.

— Szóval döntött? — húzta fel kíváncsian a szemöldökét Miranda.

— Igen — bólintottam — Visszavonulok.

— És hogy határozta el magát ilyen gyorsan? Múlthéten még azt mondta, 2 hete van arra, hogy választ adjon.

— Rengeteget gondolkodtam. Igazából végig tudtam, hogy ez lesz a döntésem, de nehéz volt kimondanom. 14 éves korom óta ez a munkám, és... És tényleg minden egyes porcikámmal szerettem ezt az egészet. Azt csináltam, ami boldoggá tett. Igaz, mikor gyerekeim lettek, kissé visszább vettem, de ugyanúgy folytattam, csak nagyobb szünetekkel. Jas betegsége miatt lemondtam a turnémat, de akkor is dolgoztam. Több termék és márka arca lettem, sok interjút adtam, és szabadidőmben elkezdtem dolgozni egy új albumon. Lassan 20 éve, hogy a zene az életem egyik legnagyobb része. A zenébe menekültem, ha boldog, szomorú, kétségbeesett, izgatott, reményveszett vagy épp reményteli voltam. Most pedig képtelen vagyok egy sort is írni. Épp annyira távol van tőlem most, mint a boldogságom. Mellesleg egyszerűen képtelen lennék azt az életet folytatni. A gyerekeimet kell nevelnem. Rájuk akarok koncentrálni 100%-osan. Nem mondom, hogy sosem fogok visszatérni a szakmába, de időre van szükségem. Sokra — mondtam határozottan, Miranda pedig csak hümmögve bólogatott, firkantva valamit a lapjára.