the flower which didn't grow anymore

14. rész - Shawn

— Biztos, hogy nem jössz? Anya nagyon szeretne már látni — mondom Jasnek a hálószobánk ajtajában állva.

— Fáradt vagyok, szóval kihagyom ezt az ebédet — mosolya halvány és gyenge volt. Akárcsak ő maga.

— És biztos ne maradjak itthon veled? Szólok apának, ő majd elviszi a gyerekeket hozzájuk, én pedig maradok veled — ajánlottam fel a másik lehetőséget, de ő csak a fejét rázta.

— Szívem, megleszek egyedül. Menj, már hónapok óta nem voltál a szüleidnél!

— De akkor sem akarlak egyedül hagyni.. — csóváltam a fejemet sóhajtva.

— Ha bármi van, hívlak, te pedig fél óra alatt itt vagy. Na induljatok! A gyerekeknek rakj be váltóruhát, mert tuti kimennek a kertbe játszani, és piszkosak lesznek.

— Sietünk. És tényleg hívj rögtön, ha baj van! — egy lágy puszit nyomtam a homlokára, ő pedig elmosolyodott. Kimentem a gyerekekhez, akik már indulásra készen ültek a nappaliban, és épp a tévét nézték.

— Skylar, ahhoz a szoknyához még hideg van! Két hete sincs még tavasz. Menj, és vegyél fel egy nadrágot! — pillantottam a kislányunkra, aki erre összehúzta a szemöldökét.

— Apaaa, de olyan jó idő van!

— Kincsem, alig van 15 fok. Hidd el, hogy fázni fogsz. Szóval nyomás öltözni! — Duzzogva, de elindult a szobája felé. Én addig bepakoltam egy hátizsákba mindkettőjüknek váltóruhát, ahogy Jasmine mondta. A gyerekek gyorsan bementek elköszönni az anyjuktól, én pedig addig felvettem a cipőmet.

— Papa, papa, kimegyünk játszani? — kérdezte mosolyogva Skylar apát. Lepillantott a 6, hamarosan már 7 éves unokájára, és akaratlanul görbült felfelé ajka. A nagyszülői szeretetnél algiha van szebb és tisztább dolog a világon. Bólintott egyet, majd ő, Sky és Nolan már el is tűntek.

Anyával kettesben maradtunk. Egy jó ideig egyikünk sem szólalt meg. Csendben szürcsölgettük az általa készített gyümölcsteát, miközben én a szintén az ő keze által kreált vajas-mentás teasüteményeket tömtem magamba. Túl finomak voltak ahhoz, hogy ott hagyjam őket.

— Hogy van Jasmine? — Törte meg a hosszas némaságot. Felpillantottam rá, lenyelve az utolsó falatot, ami a számban volt.

— Csak fáradt volt, emiatt nem jött.

— De úgy alapjában, hogy van? Őszintén. — Anya szemei szinte a lelkemig hatoltak, mintha minden egyes kis titkomat tudná. Igazából majdnem mindent tud is, hisz ő az az ember, akivel a legkönnyebb beszélgetnem.

— Nem jól, anya... — válaszoltam halkan — Mintha napról-napra gyengébb lenne.

— Tudja már azt, amit az orvos mondott neked? — Válasz gyanánt csak megráztam a fejemet.

— Nem hiszem, hogy elmondta volna neki még. Én is nemrég tudtam meg csak. Azt mondta még egy eredményre várnak, mielőtt ezt vele is tudatná. Gondolom, még nem érkezett meg.

— És te hogy érzed magad? — Sosem fogom megérteni, hogy édesanyám miért nem a pszichológusi pályát választotta az ingatlanügynökség helyett. Oly módon képes beszélni az emberekkel, hogy hihetetlen. Nyugodt, kedves, és jól tudja rögtön, hogy mi is a baj, majd lassan, kérdésenként közelebb halad a probléma gyökeréhez.

— Próbálok erős maradni. Hiszek Jasmineben. Muszáj hinnem. Csodák vannak, anya. Sokan felépülnek a rákból! — Inkább magamat győzködtem minden alkalommal erről, és ez hallatszott is a kétségbeesett hangvételemen.