the flower which didn't grow anymore

25. rész - Shawn

2033. május 22., csütörtök

Ma van 3 kerek éve, hogy a feleségem, gyermekeim anyja végleg búcsút vett tőlünk. Tőlem. Múlt héten volt a halálának évfordulója, ma pedig a temetésének.

Múlthéten kijöttek a gyerekek is a temetőbe, ma viszont csak én jöttem. Skylar énekórán van, Nolan pedig zongorán. Egyedül jöttem ki, kellett most a magány. Igaz, hogy már egyre kevesebb rossz napom van, de ezek az időszakok mindig nehezek. Nem lett könnyebb a hiánya, csak kezdek hozzászokni. Bele kell törődnöm, ő nincs többé. De nem telik el nap, hogy ne hiányolnám.

— Jahj, Jasmine... Szívem, annyira rossz itt nélküled! — súgom halkan, a sírra meredve. Lerakom a csokor tulipánt, amit hoztam, majd az előtte lévő kis padon foglaltam helyet. Két hetente egyszer mindig kijövök, és ha csak 10 percet is, de eltöltök itt. — Hihetetlen, hogy már 3 éve annak a szörnyűséges napnak — szólalok meg ismét, fejemben újrajátszva azt a kevés emléket, ami megmaradt arról a borzadályról.

Visszaemlékezés
2030. május 23.
A temetés napja

Hajnal 3 órakor nyomott el az álom, vagyis inkább úgy mondanám, hogy nem bírta a szervezetem már az álmatlanságot, és elaludtam. De már 7 órakor fent is voltam, mert nem tudtam tovább nem ébren lenni. A konyhába mentem, hogy kávét igyak. Itt vagyunk a gyerekekkel Pickeringben most. Nem igazán bírom a lakásunkban, így a hét folyamán párszor anyuéknál vagy a húgomnál aludtunk.

— Már fel is vagy? Pihenned kéne, drágám! Legalább még egy picit — szólal meg anya halkan, gyengéden, mikor belépek a konyhába.

— Nem fogok pihenni. Nem tudok — zárom rövidre a válaszomat. Tudom, hogy csak aggódik, de annyira instabil vagyok most mentálisan, hogy bármi fel tud hergelni pillanatok alatt.

— Kérsz kávét? Öntök neked, ülj le! — még mindig kedves és lágyan beszélt hozzám, megsimította a karomat, mikor elhaladt mellettem. Tettem, ahogy kérte, és leültem az asztalhoz. Folyton elbambulok, ilyenkor kattog az agyam az egész szituáción. Miért pont Ő? Miért nem én? Vagy bárki más? Miért ilyen igazságtalan az élet?

— Anya, van még a nyugtatóból? — kérdezem negyed óra múlva. Már ittam kávét, de még mindig ugyanabban a pozícióban vagyok, ahogy helyet foglaltam.

— Nem tudom, szerintem elfogyott. Kisfiam, nem tesznek jót ezek a gyógyszerek neked — fogja meg a kezemet anya, és a szemeimbe néz.

— Szerinted hogy vészeljem át a mai napot? Képtelen vagyok végignézni, hogy leteszik a föld alá a feleségemet! — csapok hirtelen az asztalra idegesen.

— Nyugodj meg! Tudom, nehéz. De ez nem fog segíteni, ha rám förmedsz, kincsem — még mindig meg marad a kedves modora. Nem tudom, hogy tud elviselni engem és a kirohanásaimat. Az anyák csodalények.

— Tudom, és bocsánat — mondtam megbánóan.

— Semmi baj. Nem hibáztatlak! — jelent meg egy halvány mosoly az ajkain — Megnézem a gyerekek ébren vannak-e — felállt, és egy puszit nyomott a fejemre, mielőtt kiment volna. Én pedig újra ott maradtam a gondolataimmal egyedül.

Délben elindultunk a torontói temetőbe. Az őszintét megvallva, már sírni sem volt erőm. A könnyeim is elfogytak már erre a napra. Nem tudom képes leszek-e valaha boldog lenni újra.

Rengetegen voltak a temetésen. Minden ember feketében, legtöbbjük sírt vagy csak könnyes szemekkel bambult maguk elé. Természetesen teljesen titkos az egész, hogy a sajtó véletlenül se tegye ide a lábát. Miután köszöntem Jas szüleinek, mindannyian elfoglaltuk a helyünket. A pap beszédéből semmit sem hallottam, a fájdalmam hangos lüktetése minden zajt elnémított.