Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|01| - Gyönyörű reggel

[ H y u n j i n - s z e m s z ö g e ]

Ott állt előttem. Jeongin teljes életnagyságban állt előttem és megállás nélkül mosolygott. A mosolyt pedig nekem szánta, ráadásul a kezét még lassan felém is nyújtotta. Őt nézve, s a mosolyát látva én is elmosolyodtam, majd egy kisebb habozás után a kezemet én is felé nyújtottam. Egy másodpercre sem tereltem el a tekintetemet a gyönyörű, sötétbarna szemeiről, amikkel ő is folyamatosan engem fürkészett. Tartottuk a szemkontaktust, ráadásul a kezeink is már majdnem összeértek. Mikor viszont ez megtörténhetett volna, Jeongin megtorpant, s visszahúzta a kezét, ami miatt éretlenül néztem rá tovább.

-Ébresztő, Hyunjin. - szólalt meg, majd megszólított még egyszer. - Ideje felkelni. - folytatta, ám a hangja akkor már teljesen más volt.

Addigra már a hangja előbb hasonlított az anyám hangjára, mint a sajátjára.

-Hyunjin. - szólított meg még egyszer, ami miatt felriadtam.

-Fent vagyok. - morogtam, majd egészen a fejemig felhúztam a takarót.

Kijelentésem után anya rögtön vázolni kezdte a mai napot, viszont én egy percig sem tudtam rá figyelni. Folyamatosan Jeongin lebegett a szemeim előtt, ahogyan az édes mosolya, ami mindig boldogsággal töltött el ahányszor csak láttam. A gondolata miatt pedig ahogyan az álmomban, úgy most is elmosolyodtam. Egy aprót szorítottam a takarómon, miközben csak az járt a fejemben, hogy majdnem megérinthettem a kezét.

-Tudod, hogy miért keltettelek fel ilyenkor? - figyeltem fel anyám kérdésére.

-Hogy megszakítsd életem legszebb álmát. - morogtam, amire visszakérdezett. - Semmi. - mondtam sóhajtva, majd lehúztam magamról a takarót, s felültem az ágyban.

A sötét szobámban az egyetlen fényforrást a folyosóról beszűrődő fény nyújtotta. Anya pedig a nyitott ajtómnál állt, s onnan nézett rám, miközben megjelent az ajtóban Jieun, a házvezetőnőnk.

-Asszonyom, készen van a reggelijük. - szólalt meg a harmincas évei elején járó nő, majd anya vetett rá egy pillantást.

-Mindjárt megyünk. Jieun, kérem húzza fel a redőnyt. - utasította a nőt, aki rögtön tette azt, amit az anyám mondott.

Miközben Jieun felhúzta a redőnyt vártam, hogy egy kicsivel több fény szökjön a szobámba, viszont ez nem történt meg. Még nem kelt fel a Nap, ami egyet jelentett. Szörnyen korán volt még, s az álmom feleslegesen szakadt meg. A következő pillanatban anya felkapcsolta a villanyt, viszont én legszívesebben visszafeküdtem volna aludni.

Vissza akartam térni az álmomba, ahol legalább Jeongint a közelemben tudhattam, ha már a valóságban erre esély sem volt.

-Mennyi az idő egyáltalán? - kérdeztem.

-Hajnali öt. - közölte anya, ami miatt tényleg visszadőltem az ágyamba. - Ne szórakozz Hyunjin, kelj fel. Szedd össze magad, reggelizz és indulunk.

-Mégis hova? Anya, ma iskola van. - közöltem.

-Ne haragudj, de ez engem nem érdekel. Majd betelefonálok. Viszont ezzel az indokkal nem állhatsz a fotós elé, hogy iskola van. - vágta hozzám. - Megállapodtunk, nem? Járhatsz iskolába, de cserébe nem hagysz ki egy fotózást sem. Lent találkozunk. - közölte, majd kisietett a szobámból.

Mindenünk meg volt az életben. A szüleim modellek voltak, ráadásul miattuk muszáj volt nekem is modellkednem. Ráadásul ahogyan a szüleim, úgy én is ismert lettem. Iskola mellett hetente többször is rángattak különböző cégekhez, és havi szinten jelentem meg a magazinokban, vagy éppen az interneten, akár még a tévében is a reklámozások végett. A keresett modellek közé tartoztam, ez miatt pedig az iskolában sem tudtam elvegyülni. Az életem sosem volt egyszerű, s legfőbb vágyaim közé tartozott az, hogy kiszállhassak. Nyugodt életre vágytam, s el akartam vegyülni. Olyan akartam lenni, mint a többiek, viszont számomra ez lehetetlen volt. Tudtam jól, hogy nem szállhatok ki, s azt is tudtam, hogy ha ellenállok csak még rosszabb lesz.