Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|45| - Nyugtató ölelés

Miután Hyunjin kilépett a szobája ajtaján én teljesen egyedül maradtam a gondolataimmal. Folyamatosan csak az elmúlt percek lebegtek a szemeim előtt, s eközben a szívem is sokkal hevesebben vert. Ám ez csak addig volt így, amíg a köztünk történő csókra gondoltam. Ugyanis amikor visszagondoltam arra a pár másodpercre, amikor Hyunjin ajkai már a nyakamat érintették, ismét kezdett eluralkodni bennem a pánik. A tette miatt folyamatosan csak Yejunt láttam magam előtt, s még a vele töltött borzalmas este is újra megismétlődött a fejemben. Ekkor pedig hiába voltam tisztában a ténnyel, miszerint Hyunjin nem akarna rosszat nekem, ez most akkor sem segített. Ugyanis féltem, s a félelmem most mindennél erősebb lett.

Féltem attól, hogy Hyunjin meg fog változni, ahogyan attól is, hogy többet fog akarni még akkor is, ha én nem. S emiatt ismét visszajátszódott bennem a Yejunnal töltött este ám annyi változással, hogy Yejun helyett most minden Hyunjinnal történt meg a fejemben. Erre gondolva pedig csak még rosszabb lett a helyzet, ugyanis ezek után már tényleg képtelen voltam arra, hogy megnyugodjak. A percek ráadásul egyre jobban csak teltek és továbbra sem változott semmi. S mivel nem tudtam összeszedni magam, így kezdtem már feleslegesnek tartani azt, hogy továbbra is egyedül maradjak. Így hát abban reménykedve, hogy a többiek között talán megnyugszom, s terelődnek a gondolataim, végül kiléptem Hyunjin szobájának az ajtaján. Ezzel a tettemmel pedig megakadályoztam azt, hogy Hyunjin felhozzon nekem az ebédből. Miután pedig kiléptem az ajtón, a lehető leglassabban mentem végig az emeleti folyosón. A földszintre vezető lépcső előtt pedig egy sóhajtás kíséretében megálltam, ugyanis akkor már Hyunjin kétségbeesett tekintete lebegett a szemeim előtt.

Most biztosan te is rosszul érzed magad...

Nem akartam, hogy Hyunjin rosszul érezze magát, ahogyan azt sem, hogy magát okolja a történtekért. Egyedül Yejunt tartottam bűnösnek, viszont ettől függetlenül nem álltam készen Hyunjin újabb közeledésére. Szükségem volt még egy kis időre ahhoz, hogy teljesen megnyugodjak, s úgy gondoltam, hogy ezt csak úgy tudom elérni, ha egy ideig távol maradok tőle. Ám ezzel volt egy aprócska baj. Mégpedig az, hogy a történtek után míg az egyik részem távol akart tőle maradni, addig a másik nem. A szívem mélyén vágytam Hyunjin nyugtató ölelésére, viszont az eszem ezt ellenezte. Én pedig ekkor nem tudtam, hogy a szívemre vagy az eszemre hallgassak.

-Akarsz még valamit mondani nekem? - hallottam meg Jieun kérdését, mikor a konyha közelébe értem.

-Egyelőre nem. - válaszolt neki Hyunjin.

-Egyelőre... - sóhajtott fel Jieun, mikor a konyha ajtajához értem.

Ahogy Jieun, úgy Hyunjin sem vette észre azt, hogy már a konyha ajtajában állok, s őket figyelem. Én pedig mivel szótlanul álldogáltam az ajtóban, így egyedül akkor jöhettek volna rá erre, ha az ajtó felé néznek. Viszont ez nem történt meg, így azon kezdtem el gondolkozni, hogy hogyan adjam a tudtukra azt, hogy én is ott vagyok.

-Miért szedsz itt az ebédből? - kérdezte Jieun Hyunjintól, amint észrevette azt, hogy Hyunjin egy tányérra már szed is az ebédből. - Mindjárt kiviszem az ebédlőbe.

-Jeonginnak szedek. - válaszolt halkan Hyunjin. - Most ő... - kezdte el keresni a szavakat.

-Veletek eszek. - vágtam a szavába halkabban.

Hyunjin a kijelentésem után egyből rám nézett, s emiatt tisztán láthattam az aggodalmat az arcán. Ezt látva pedig a szemeimet rögtön le is sütöttem, ugyanis nem tudtam, hogy mit mondhatnék még. Emellett jelenleg a történtek után még csak a szemébe sem tudtam nézni. Ettől függetlenül viszont sajnáltam őt, s nem akartam, hogy miattam szomorkodjon.