Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|88| - Az igazság pillanata

Anya megjelenése teljesen váratlanul ért. Hangja lesokkolt, méghozzá annyira, hogy még a sírást is abbahagytam. Nem indult több könnycsepp a szemeimből, s emiatt Hyunjin valószínűleg már feleslegesnek érezte azt, hogy a kezét továbbra is az arcomon tartsa, hiszen másodperceken belül levette rólam a kezét. Már nem tudott mit letörölni az arcomról. Elengedett, de én nem akartam, hogy ezt tegye. Szükségem volt az érintésére, mert ekkor nemcsak tudni, hanem érezni is akartam azt, hogy mellettem van. Emiatt pedig még, ha ő el is engedett, én ezt akkor sem hagytam annyiban. Egyből a kezére fogtam, majd egy aprót szorítottam rajta, jelezve, hogy ezekben a percekben is szükségem van rá. Pont úgy, ahogyan a többiben is. Azonban Hyunjin kivételesen ezt máshogy gondolta. Ugyanis amint egy apró puszit nyomott a homlokomra ő már fel is kelt az ágyamról ezzel elérve, hogy ismét elszakadjunk egymástól.

-Ne. Ne csináld ezt. – szólaltam meg kétségbeesett hanggal, miközben a keze után kaptam. – Nehogy itt hagyj. – lábadtak ismét könnybe a szemeim. – Hyunjin...

-Nem lesz semmi baj, Jeongin. – fordult felém egyből, majd egy halvány mosolyt erőltetett magára. – Szerintem anyukád most csak veled szeretne beszélni. De ne aggódj, amint végeztetek visszajövök. – ígérte meg, de engem nem a későbbiek, hanem a jelenlegi helyzet érdekelt. Pontosabban az, amelyikben Hyunjin magamra akart hagyni.

-Maradj csak Hyunjin. – szólalt meg anya az ajtóban állva. – Ha megnyugtatja a jelenléted, akkor meg főleg. – mosolyodott el szomorúan. – Bár nem értem, hogy miért csinálja ezt. Tudja, hogy ha történik valami, akkor csak leülünk megbeszélni, hogy hogyan tovább. Sosem csináltunk bajt semmiből sem.

Anya szavait hallva Hyunjin lassan visszaült mellém, majd ahogyan nemrég én, most ő fogta meg a kezem. Miután pedig a kezét az enyémbe kulcsolta egy sóhajtás kíséretében már le is hunytam a szemeim, s várni kezdtem a folytatást. Azonban anya a mondandója után szótlanná vált, így a folytatás nem következett be. Türelmesen várni kezdte, hogy magamtól álljak elő a válaszokkal, de hiába, hiszen én egy árva szót sem szóltam. Semmiképp sem szerettem volna beavatni őt abba a helyzetbe, amibe Yejun által keveredtem. Nem akartam elmesélni, hogy miket tett. Ahogyan azt sem, hogy hogyan ismerkedtem meg Hyunjinnal. Féltem, hogy kiakad, aggódni fog, vagy ami a legrosszabb: Az iskola otthagyását javasolja. Azt gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha mindent egyedül oldok meg, jobban mondva Hyunjinnal. Méghozzá úgy, hogy a történtekből a szüleim semmit se tudjanak. Viszont ekkor nagyon úgy tűnt, hogy nem számított az, hogy én mit akarok. Hiszen anya nem mozdult. Nem hagyott magunkra minket, helyette továbbra is csak várt rám, s arra, hogy végre megszólaljak. Én viszont még mindig nem tudtam megszólalni. Tanácstalan voltam. Nem tudtam, hogy mégis mit mondhatnék, így szótlanul ültem tovább az ágyamon. Végül pedig a kilátástalan helyzet egy mosolyt váltott ki belőlem, minek oka leginkább a kín és a szenvedés volt.

-Most mégis mit mondjak? – kérdeztem anyutól, miközben ránéztem. – Nincs mit mondanom.

-Mondhatnád mondjuk az igazat. – fonta keresztbe a karjait.

-Az igazság az, hogy... - váltam halkabbá, s ezután még el is időztem. – Jól vagyok. – jelentettem ki egy félig-meddig igaz tényt, de ez neki még mindig nem volt elég. – Ah. – takartam el nyöszörögve a fejemet a kezeimmel. – Jó. – folytattam egy kisebb habozás után, majd egy nagyobb sóhajtás után leengedtem a kezeim. – Igen, baj van. Vagyis volt. – javítottam ki magam. – Bár igazából még mindig van... - gondolkoztam el hangosan, majd amint megláttam anya aggódó tekintetét, rögtön pozitív irányba tereltem a témát. – Hyunjin az oka annak, hogy lassan minden a helyére áll. Nagyon sokat segített nekem. Azt nem mondom, hogy az eleje óta mellettem van, de pont időben lépett be az életembe. Szóval ne aggódj. Boldogulok, mert Hyunjin... vigyáz rám. – vallottam be a végét már halkabban, s a mondandóm végén Hyunjin egy aprót szorított a kezemen, minek következtében a szívem egyből nagyobbat dobbant. – Tényleg ne aggódj, anya. Minden rendben. Vagyis lesz, ha aláírjátok azt a papírt...