Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|26| - Lassan, de biztosan

[ H y u n j i n - s z e m s z ö g e ]

Nem örültem annak, hogy Jeongin a felsőmre szorított. Féltem, hogy megérzi a hevesen verő szívemet, amit már csupán csak a csók gondolata okozott. Egész végig abban reménykedtem, hogy talán annyira ráfeszül a csókra, hogy észre sem fogja venni. Végül pedig így is történt. Jeonginnak ez egyáltalán nem tűnt fel, ráadásul az sem, hogy a csók közben vele ellentétben én kezdtem elveszíteni az eszemet.

Erre a csókra vártam évek óta, s most, hogy ez megtörtént mégsem éreztem azt, hogy erre vágytam. Az eleje óta tudtam azt, hogy ez a csók csak részemről lehetett tele valódi érzelmekkel, hiszen Jeongin nem szeretett. Ettől függetlenül én mégis azt hittem, hogy olyan lesz, mintha minden igazi lenne. Ám tévedtem, hiszen Jeongin nem hogy a szerelmem, de még csak a csókot sem viszonozta.

Nem ilyen első csókra számítottam, s legszívesebben elfelejtettem volna. Az, hogy ezt tette számomra csak egyértelművé tette a helyzetet, miszerint annyi esélyem sincs nála, mint gondoltam. Számomra ez maga volt az elutasítás, ami késként hatolt a szívembe. Hiába volt ez csak egy csók, mégis egy világ tört össze bennem. Nem tudtam arra gondolni, hogy majd talán a következő másabb és lehet, hogy jobb is lesz, sem arra, hogy talán egyszer mégis belém szeret. Egyedül az elutasítás gondolata lebegett a szemeim előtt, ami miatt nem voltam képes tovább mellette maradni.

Egyedül hagytam a szobámban, viszont mielőtt kiléptem volna, hátranéztem. Mikor pedig találkozott a tekintetünk észrevettem, hogy ő sem repes az örömtől. Nem tudtam, hogy az ő szívét mi nyomta, de jelenleg ez nem is érdekelt. Minél előbb meg akartam nyugodni, s tudtam, hogy a közelsége most előbb rontana, mint segítene. Így végül kiléptem a szobám ajtaján, s sietve indultam meg a folyosón a földszintre vezető lépcső felé.

Miközben a lefelé haladtam folyamatosan a nemrég történtek lebegtek a szemeim előtt, majd mikor leértem, a bejárati ajtó nyitódásának hangja visszazökkentett.

-Minden rendben van, asszonyom. Hyunjin az iskolában van és... Most? - váltott hirtelen. - Már hívom is Minjaet, oda fognak érni.

Jieun szavaiból rögtön lejött, hogy valahova mennem kell. Amúgy sem szerettem, ha hirtelen beközlik, hogy menjek egy céghez, főleg akkor, mikor már az iskolában vagyok. Ilyenre viszont szerencsémre kevés példa volt, de ettől függetlenül nagyon nem örültem az ilyeneknek. Ráadásul most nem csak kedvem, de még erőm sem volt ahhoz, hogy fotózásra menjek. Ez miatt pedig sóhajtva ültem le az egyik lépcsőfokra, miközben vártam, hogy Jieun a szemeim elé kerüljön.

Mire ez megtörtént ő már elköszönt az anyámtól, vagy éppen az apámtól, de ettől függetlenül a telefon ugyanúgy a fülénél volt. Mikor pedig meglátott, hirtelen megtorpant, majd egy kisebb habozás után közölte Minjaevel, hogy mindjárt visszahívja.

-Hyunjin, te miért vagy itthon? - kérdezte, miközben letette a kezében lévő szatyrokat. - Baj van?

-Mindig van baj, csak néha olyan kicsi, hogy említeni sem érdemes. - közöltem.

-De a te bajod nem olyan kicsi. - indult meg felém. - Anyád helyett anyád voltam, én észreveszem, ha van valami veled. Talán Jeongin van a dologban? - kérdezte aggódva.

Igaza volt Jieunnek. Tényleg ismert, s mindig ráhibázott. Ám most nem volt kedvem a meséléshez, s erre az is rátett, hogy Jeongin a házban volt. Nem önthettem ki a szívem, viszont ez nem is volt most akkora baj. Tényleg nem volt hozzá kedvem, így rögtön terelni kezdtem.

-Hova kell mennem? - kérdeztem sóhajtva, miközben felkeltem.

A letett szatyrokhoz siettem, majd miután bepakoltam azokat a konyhába Jieunnek, ő csak akkor szólalt meg.