Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|06| - Egy perc

Általában egy iskolai nap hosszadalmas kínszenvedés a számomra. Jisunggal hiába találjuk fel magunkat, s hiába telnek boldogan a szünetek, mégis hosszúnak tűnik egy nap. A boldog percek sokszor hamar eltűnnek, erről pedig Yejun tehetett mindig. Ahányszor megláttam, a jó kedvem rögtön eltűnt. Eltűnt a mosoly az arcomról, ráadásul még nyugtalanná is tett a jelenléte. Még akkor is, ha tudtam, hogy mások előtt nem próbálkozik nagyon semmivel.

Jisung nem egy szünetben hagyott magamra Minho miatt, így én csak szótlanul ültem az osztályban pár osztálytársammal. Nem szóltak hozzám, ráadásul én sem szóltam hozzájuk. Az egyedül töltött perceim viszont valamilyen szinten élveztem, hiszen Yejun többször is elhagyta az osztályt a barátaival együtt. Alapjáraton nem szerettem egyedül maradni, de ez így most nem volt ellenemre. Még talán élveztem is a csendet, s a nyugodt perceket.

Délelőtt sokszor ellenőriztem a telefonomat Hyunjin miatt, viszont semmilyen üzenetet sem kaptam. Nem írt a válaszomra, ráadásul nem is hívott. Szinte megszűnt létezni, s ez kezdett elbizonytalanítani.

Amikor pedig az ebédszünet előtti órán ültem, s mikor arról kicsengettek a szívem egy hatalmasat dobbant. Egyszerre voltam izgatott, s rémült is. Hiába szerettem volna elhinni azt, hogy talán most vége lesz a szenvedésemnek, mégis kettős érzéseim voltak miatta. Kíváncsi voltam, hogy Hyunjin hogyan akar segíteni, viszont tartottam attól, hogy semmiképp sem lesz jó vége. Féltem, hogy csak olajat öntök ezzel a tűzre.

Hyunjin, bármit is találnánk ki, én Yejun mellett lennék. A kollégiumban pedig senki nem tud segíteni rajtam...

-Most nézzétek meg, hát nem tökéletes? - kérdezte az egyik lány osztálytársam, majd egy hatalmasat sóhajtott. - Hyunjin annyira... - kezdte el keresni a szavakat. - Tökéletes. - mondta rá ismét ugyanazt.

-Felejtsd el Danbi. - morogta a mögötte ülő lány. - Nem jöttél még rá arra, hogy minden helyes fiú vagy fiatalabb, vagy idősebb, vagy híres? - kérdezte. - Vagy meleg. - tette hozzá.

-Szóval semmi esélyem? - fordult hátra Danbi. - Minji, te most le akarsz beszélni róla? Magadnak akarod, mi? - háborodott fel.

-Menjünk ebédelni. - ragadta meg a karomat Jisung. - Ezek nem normálisak. - nevetett fel.

-De most nincs igazam? Jisung is jól néz ki, erre nem meleg? - kérdezte nevetve Minji.

Az osztályban maradtak egyből felénk néztek, majd Jisung arcára kiült a zavartság, végül megköszörülte a torkát.

-Menjünk. - állt fel, majd megindultunk az ajtó felé.

-Mi van Jeonginnal? - kérdezte Danbi. - Innie, cuki. - jelentette ki.

-Menj, Jisung. Siess. Én nem akarok itt lenni mikor rólunk beszélgetnek. Ezek őrültek. - nevettem fel, majd egy gyorsabb tempót vettem fel.

Jisunggal egészen a földszintig beszéltünk a lányok témájáról, majd nevetve álltunk meg az aulában, ahol megemlítettem Hyunjint és az uszodában történő találkozásunkat, majd ketté váltak útjaink. Míg Jisung további indult az ebédlő felé, addig én elindultam egy hosszabb folyosó felé, minek végén egy nagyobb ajtó vezetett a hátsó udvarba.

Sietősen mentem át az udvaron, s egyenesen a másik épület felé igyekeztem, ahol az uszoda külön helyezkedett el. Menet közben pedig ismét megnyitottam a Hyunjinnal történő beszélgetésemet, viszont még mindig nem kaptam választ rá.

Biztosan látta és ott lesz. Csak nem tudott rá mit mondani. Én sem írnék erre semmit, szerintem.

Folyamatosan nyugtattam magam, majd az épület ajtaja elé érve megtorpantam. Ismét hevesebben kezdett el verni a szívem, végül lassan benyitottam.