Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|92| - Őszinte percek

Hazudnék, ha azt mondanám, nem örültem annak, hogy ellátogattak hozzánk a nagyszüleim. S bár tény, hogy a távozásuk után a légkör egyből békés és feszültségmentes lett, én a szívem mélyén attól még sajnáltam, hogy ez a nap velük ilyen rémségesre sikeredett. Bántottak a történtek, ahogyan a nagypapám Hyunjin iránti ellenszenve is. Nem így képzeltem el a találkozást, de megtörtént ami megtörtént és ezen semmi sem tudott volna változtatni. A távozásuk után viszont muszáj volt elengednem mindent, ami hozzájuk kapcsolódott, ugyanis mindenkin látszódott a megkönnyebbültség. Végre önmagunk lehettünk, s nem kellett tovább titkolóznunk. Onnantól kezdve a szüleim is más szemmel néztek ránk, s ahogyan anya, úgy Hyunjin is felélénkült. Nekem pedig ekkor csak ez számított, így nem is tudtam volna sokáig azzal foglalkozni, hogy a nagypapám mit gondol Hyunjinról. Rajta kívül mindenki más szimpatikusnak találta őt és a probléma talán emiatt nem is volt akkora, mint amilyen nagynak látszódott. A szüleim ráadásul az első perctől kezdve megszerették. Közülünk viszont ezt már csak ők mondhatták el magukról, hiszen a mi megismerkedésünkkor, ahogyan a nagypapamára, úgy Hyunjin rám sem volt valami nagy hatással. Azonban valamilyen oknál fogva ezt ő mégis máshogy mesélte el.

-A fiatok hihetetlen egy alak. Kényszerített, hogy legyek a párja. Hát nem őrület? – mesélte drámaian és a szüleimnek a kapcsolatunk kezdetét, minek hallatán a döbbenettől még a szám is tátva maradt.

-El ne higgyétek ezt neki. – háborodtam fel másodperceken belül. – Fordítva történt. Hyunjin kényszerített. – védtem be magam.

-Ugyan már Jeongin. Mindketten tudjuk, hogy a végső döntést te hoztad meg. Én felajánlottam, te belementél. – mosolygott rám, majd nem sokkal később már össze is kulcsolta a kezét az enyémmel. – Idővel pedig tényleg megszerettél, szóval nem fogok bocsánatot kérni ezért, mert ellenkező esetben azt sem tudnád, hogy ki vagyok.

Már csupán csak az zavarba ejtő volt, hogy Hyunjin rólunk és az érzéseinkről beszélt. S bár nem éreztem magam kínosan, attól még zavarban voltam. A bennem eluralkodó boldogságérzettől nem tudtam nem mosolyogni, s egy kis idő után pedig amint belenéztem Hyunjin szemeibe olyan szeretetet éreztem, mint amilyet eddig még soha senkinél. Ekkor már biztosan nem tudtam volna megkérdőjelezni az érzéseimet, hiszen tiszták és világosak voltak. Szerelmes voltam belé. A szívem pedig ezt mindent másodpercben alátámasztotta azzal, hogy hevesebben vert már csak a jelenléte miatt.

-Álkapcsolat... - törte meg apa halkan a csendet. – Ez egy kicsit sem volt kínos nektek? Mások előtt úgy viselkedtek, mint egy pár, kettesben pedig pont ellenkezőleg.

-Félreértés ne essék, a mi esetünkben egy kicsit máshogy alakult ez. Jeongin annyira félt, hogy képtelenség lett volna egyből elhitetni az emberekkel azt, hogy együtt vagyunk. Szóval... Hát... Igazából... - kezdte el keresni a szavakat. – Gyakorolnunk kellett. – fejezte be végül a mondandóját, minek hallatán az arcom ekkorra már úgy vöröslött, hogy biztos voltam abban, hogy a zavarom mindenki látja. – Nyilván volt is oka a félelemre, hiszen csak egy idegen voltam. Bár szerencsére nekem ilyen problémáim nem voltak. – mosolyodott el halványan. – Én már akkor szerettem. – vallotta be bátran és határozottan, majd az egyik ujjával gyengéden megbökte a vöröslő arcomat. – Nem kezeled valami jól ezt a témát, Innie.

Tényleg nem kezeltem jól, hiszen Hyunjin mindig könnyen zavarba tudott hozni. A mostani helyzet viszont sokkal rosszabb volt, mert a szüleim jelenléte mindent megnehezített. S talán ezzel nem is lett volna probléma, ha Hyunjin nem meséli el a kapcsolatunk kezdetét, ami átgondolva több okból is érdekesebb volt. Kezdve azzal, hogy hagytam, hogy egy idegen többször is megcsókoljon. És miért? Azért, hogy el tudjuk hitetni mindenkivel, hogy együtt vagyunk. Mi, akik ezelőtt még csak egy szót sem váltottak. Ez az egész álkapcsolat-téma szokatlan volt több oldalról közelítve is, s ezt nem csak én gondoltam így, hanem apa is, aki ebbe képtelen volt beletörődni.