Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|75| - Egyedül

Hyunjinnak végül igaza lett. Nem sokkal azután, hogy elment, Minjae tényleg megérkezett. Viszont ez túlságosan is hamar következett be ahhoz, hogy időben elkészülhessek. Hiszen az érkezésekor én a készülődésben még sehol sem tartottam. S mivel nem akartam őt nagyon megváratni, így egyből kapkodni kezdtem, minek következménye végül az lett, hogy az este elől hagyott tankönyvem Hyunjin asztalán felejtettem. Erre viszont csak akkor jöttem rá, mikor a kocsiban ülve a biztonság kedvéért még egy párszor át akartam nézni a tananyagot. S, ha ez nem lett volna elég, az iskolához érve még a telefonomról is megfeledkeztem, így az meg a kocsi ülésén maradt. Két ilyen szerencsétlen helyzet után pedig biztos lettem abban, hogy ez nagyon nem az én napom lesz. Hamarosan a megérzésem pedig valósággá vált. Pontosabban akkor, mikor az iskola kapuja elé értem.

-Milyen érzés egyedül szállni ki a kocsiból, Jeonginnie? - hallottam meg hirtelen Yejun hangját, ami miatt egy hatalmasat sóhajtottam.

Olyan, mint a jelenléted. Borzalmas...

Nem tudtam, hogy vétettem, amiért a gondjaim ilyen rövid alatt így halmozódtak, de reméltem, hogy ennél rosszabb már nem fog történni sem most, sem pedig később. Miközben pedig ebben reménykedtem, megpróbáltam Yejunt figyelmen kívül hagyni, s a lehető leghamarabb lerázni. Ám hiába is siettem be mindenféle válasz, s reakció nélkül az iskola kapuján, az újabb gondom Yejun személyében itt még nem ért véget. Hiszen amint megtettem a következő pár lépést, ő rögtön utánam sietett, s még a karomat is megragadta azért, hogy megakadályozzon a haladásban.

-Ne rohanj már el. Beszélni szeretnék veled. – jelentette ki, s mivel a tette miatt kénytelen voltam megállni, még egy nagyobbat is sóhajtottam.

-Én viszont nem akarok veled, szóval engedj el. – kértem meg rá, majd saját magam szabadítottam ki a karomat a szorítása alól.

-Hallgass meg, kérlek. – kiáltott utánam, de én ekkorra már tovább indultam, s eszem ágában sem volt megállni. – Jeongin. – szólított meg hangosan, viszont hiába, hiszen én továbbra sem akartam megállni.

Nem érdekelt Yejun. Még csak egy kicsit sem. Egy szavát sem akartam hallani, hiszen már torkig voltam vele, s a folytonos tetteivel, amikkel csak ártott nekem. Viszont hiába indultam tovább, ő akkor sem adta fel. Tovább erősködött, végül pedig a maradásom érdekében egy olyan megoldást választott, amitől még a lélegzetem is elakadt.

-Elegem van belőled, Yang. – ragadta meg ismét a karom, majd olyan erővel rántott magához, hogy pillanatok alatt nekiütköztem. – Akarlak. Ahogyan a társaságodat is. – ölelt hirtelen magához, ami miatt egyből pánikba estem. – Mégis mit tegyek azért, hogy ezt megértsd?

Már csak Yejunra gondolva gombóc keletkezett a torkomban. A tettei, ahogyan a közelsége pedig teljesen megrémített. A történtek miatt már nem tudtam nem félni tőle, s az ölelése a bennem eluralkodó félelmet egy sokkal magasabb szinte emelte. Rettegtem a következő lépéseitől. Teljesen olyan volt számomra az ölelése, mintha egy gyilkos ölelt volna magához, akiről tudtam, hogy bármelyik percben egy kést szúrhat a hátamba. S igaz, hogy Yejun nem volt gyilkos, de bármelyik percben megkeseríthette volna az életem.

-Y-Yejun... – szólítottam meg halkan, s remegő hanggal, miközben a szívem már a torkomban dobogott. – Miért próbálkozol még mindig? Tudod jól, hogy nincs esélyed.

-Az az átkozott Hyunjin tehet mindenről. Ha ő nincs, akkor már az enyém lennél. – jelentette ki magabiztosan, miközben egyre szorosabban ölelt magához.

-Sosem lennék a tiéd. - mondtam ellent rögtön, miközben megpróbáltam kiszabadulni az öleléséből.

-Hidd el, hogy már az enyém lennél. És tudod, hogy miért? Azért, mert gyenge vagy. Képtelen vagy arra, hogy egyedül birkózz meg a problémáiddal. Ha nem lenne Hyunjin, akkor még mindig szobatársak lennénk. És kitudja, hogy akkor hol tartanánk.