Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|91| - Ne aggódj! Higgy!

Hyunjin tette után egy darabig csak szótlanul, s mosolyogva álltam a konyhapult előtt, minek láttán anya egyből sürgetni kezdett. Neki köszönhetően rögtön észbe kaptam, s már meg is indultam a nappalink felé, ahol a nagyobb ebédlőasztalunk még mindig terítetlenül állt. A nappali közelébe érve viszont a lépteim ismét lassulni kezdtek pont úgy, ahogyan az előbb is. Ám most nem azért, mert valamiről megfeledkeztem, hanem azért, mert eszembe jutott, hogy nemrég könnyek közt hagytam ott mindenkit abban a helyiségben. Ennek tudata miatt pedig hiába is szerettem volna segíteni anyának, én mégis elbizonytalanodtam ebben, hiszen attól féltem, hogy valaki majd szóvá teszi a kirohanásom és kénytelen leszek ismét elmesélni azt, amit én először sem akartam. S bár igaz, hogy még mindig volt mit megbeszélnünk, tudtam, hogy ennek nem most lenne itt az ideje, ugyanis ez a téma pont olyan volt, amiről a nagyszüleim nem tudhattak volna, mert Hyunjin nemcsak a fontos, hanem a megnyugtató része is volt ennek a történetnek. Viszont nem álldogálhattam továbbra is tétlenül a folyosón. Lassan kész volt az ebéd, mindenki éhes volt a teríték pedig még mindig nem volt fent az asztalon. Így hát végül muszáj volt belépnem a helyiségbe, ahol az érkezésemre kivétel nélkül sajnálatos módon mindenki felfigyelt. A nappaliba érve viszont senki sem szólt hozzám, s ezáltal a könnyek közti kirohanásom sem tették szóvá. Úgy beszélgettek tovább, mintha mi sem történt volna, így én is ilyesmi hozzáállással álltam neki a terítésnek. S bár az elején hallgattam a beszélgetésüket, végül viszont teljesen a gondolataimba merültem, hiszen terítés közben ismét eszembe jutott Hyunjin, ahogyan a váratlanul ért csókja. Ennek köszönhetően pedig annyira az elmúlt percekben ragadtam, hogy fel sem tűnt sem az arcomon lévő nagyobb mosoly, sem pedig az, hogy többször is hozzám szóltak. Így sajnos nem tudtam megúszni azt a témát, amit én pont, hogy el akartam kerülni. Ugyanis ebéd közben a nagyszüleim szóvá tették a hosszantartó szótlanságom, ahogyan a levakarhatatlan mosolyom is, aminek okát igaz sejtették, de megérteni már nem értették volna meg.

-Nagyon el voltál varázsolódva a terítés közben, Jeongin. - szólt hozzám ebéd közben a nagypapám, majd pár másodperccel később folytatta. - Csak mosolyogtál itt egymagad az asztalnál. - mesélte a látottakat, s eközben még el is mosolyodott. - Egy lány az oka, igaz? Talán a barátnőd? - tette fel sorra a kérdéseit, minek hallatán a szívem megállt egy pillanatra.

-Hmm, az ebéd valami isteni finom. - vette át a szót Hyunjin két falat között. - Ideköltözhetek? Ha már úgyis a családban vagyok. - viccelődött, viszont ezzel pont, hogy nem kellett volna, hiszen a nagyszüleim kíváncsi tekintetét látva még én magam is megijedtem. - Mármint... Jeongin a... legjobb barátom. És szinte már úgy tekintek rá, mint a... testvéremre. - magyarázkodott bizonytalanul.

Anya nagyon örült annak, hogy Hyunjin ilyen finomnak találta az ebédet, így pár szó után már köszönetet is mondott neki, minek hallatán én egyből elmosolyodtam. Tényleg finom volt minden. Anya remekül főzött, ezáltal az ebéd, ahogyan mindig, úgy most is kifogástalan volt. Viszont átláttam Hyunjin dicséretén. Biztos voltam abban, hogy ezzel csak terelni akarta a témát, de hiába is próbálkozott, a nagypapám túlságosan is hajthatatlan volt.

-Akkor is tetszik neked valaki. - vádolt meg hirtelen, minek következtében már le is sütöttem a szemeim. - Ebben teljesen biztos vagyok.

Ah, most mégis hogyan másszak ki ebből?

-Az emberek többségének mindig tetszik valaki, nem? - szólalt meg halkan Hyunjin.

-Most magadból indultál ki? - néztem rá egy halvány mosoly kíséretében.

-Hát... Van valaki az életemben, igen. De tudod, drága barátom, ő nekem sosem tetszett. Ez már a legelején több volt, hiszen én első látásra beleszerettem.