Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|13| - Jó tanács

Egy boldog, s elégedett mosollyal indultam el az iskola folyosóján. Folyamatosan az elkezdődő álkapcsolatunkon járt az eszem, aminek tudata olyan boldoggá tett, mintha csak valós lenne.

Hiába tudtam, hogy innentől kezdve minden színjáték lesz, engem akkor sem zavart. Számomra a lényeg maga Jeongin és a közelsége volt.

A folyosókon, a lépcsőkön, és szinte az egész épületben mosolyogva mentem végig. Ez pedig megadta a második okot arra, hogy én legyek a középpontban.

Nem érdekelt, hogy mit gondoltak, sem az, hogy szokásosan rám mutogattak. Mióta modellkedtem mindenki csak rám figyelt. Mindenki, kivéve egy személyt.

Jeongin, a te figyelmedre vágyom a legjobban. Vajon most, hogy így állunk... Változhat bármi is?

Egyre több kérdés tevődött fel ezzel kapcsolatban a fejemben, ami miatt eltűnt a mosoly az arcomról. Bizonytalan lettem, viszont a szívem mélyén a változásban reménykedtem.

Miután viszont beléptem az osztályterembe, a gondolataim pillanatok alatt eltűntek. Ennek az oka pedig egy osztálytársam volt, ki egyenesen Minhonak rontott.

-Minho, te ezt miért hagytad? - kérdezte tőle idegesen. - Többen is reménykednek abban, hogy Hyunjin egyszer észreveszi őket.

-És most mit csináljak? - kérdezte Minho értetlenül.

-Legalább csak azt közölhettétek volna, hogy meleg. Már rég beletörődött volna abba mindenki, hogy Hyunjin tényleg felejtős.

Egy pár másodpercig lefagyva álltam az ajtóban, majd sóhajtva indultam meg a padom felé, ahol Minho tanácstalanul nézett maga elé, miközben a lány folyamatosan csak osztotta.

-Talán be kellene számolnom mindenkinek a magánéletemről? - kérdeztem, miközben letettem a táskámat az asztalra.

Az osztályban ezután pedig hatalmas csend keletkezett, s még a lány is csendben maradt. Habozni kezdett, ráadásul mikor megszólalt, még a szemembe se nézett.

-Nem azt mondtam, csak... - kezdett el mentegetőzni Heeyoung. - Vannak, akik jobban összetörnek, mint gondolnád.

Tisztában voltam vele, hogy többen akartak velem lenni. Ezt pedig éreztették is. Volt, hogy meghallottam egy beszélgetést, s volt, mikor ezt a szemembe mondták. Hiszen voltak bátrabbak is, akik tettek egy próbát felém. Ám én mindenkit visszautasítottam.

-Tudom, hogy milyen rossz, ha nem lehet a miénk az, akit szeretünk. - szólaltam meg sóhajtva. - Viszont sosem viselkedtem úgy senkivel, hogy több esélyt lásson.

-Van, aki úgy is megszeret valakit, hogy a másik fél nem is tett semmit. - közölte halkan, majd ellépett a padunktól.

Teljesen elgondolkoztam Heeyoung szavain, hiszen én is ilyen cipőben jártam. Jeongin ezelőtt sosem szólt hozzám, s egyszer sem mosolygott rám. Nem tett ő semmit, mégis a szívembe zártam.

-Sajnálom. - szólaltam meg halkan.

-Ne tőlem kérj bocsánatot. Kérj bocsánatot Yirentől.

Amint Heeyoung kimondta a lány nevét, a tekintetem meglepetté vált, hiszen őt láttam az egyetlen olyan lánynak, aki nem lógott sosem a fiúk körül. Ráadásul amióta az osztálytársam volt, talán ha pár szót váltottunk csak.

Lassan fordultam hátra, majd a leghátsó sorra néztem, viszont ő nem ült a helyén. Sőt, még a teremben sem tartózkodott.

-Hazament. - jelentette ki Heeyoung, majd sóhajtva fordultam előre.