Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|44| - Pánik

[ J e o n g i n - s z e m s z ö g e ]

Hyunjin kérése, miszerint beszéljünk boldogabb témákról még nekem is jól jött. Onnantól kezdve a gondolataim már nem jártak a történtek körül, s teljesen meg is nyugodtam. Még, ha egy kis időre is, de ekkor úgy éreztem, mintha minden rendben lenne. A szüleim szóba kerülése pedig csak ezt tovább fokozta.

Többféleképpen képzeltem el azt, ahogyan bemutatom Hyunjint, s ez a fejemben mindig ugyanúgy végződött. Mégpedig a szüleim boldogságával. Mindig is a legjobbat akarták nekem, s a boldogságomat mindennél előbbre helyezték. Számukra én voltam a legfontosabb, és emiatt egy cseppet sem érdekelte őket az, hogy kit mutatok be a páromként. Az egyetlen kívánságuk az volt, hogy az illető úgy törődjön velem, ahogyan most Hyunjin. Emiatt pedig biztos voltam abban, hogy rögtön meg fogják őt szeretni.

Viszont volt egy aprócska tény, ami képes lett volna mindent elrontani. Mégpedig maga Yejun, s emiatt Hyunjint megkértem arra, hogy a hétvégén ne mondjon róla semmit. Nem akartam, hogy aggódjanak a szüleim, így muszáj volt több dolgot is titokban tartanunk, s csak remélni tudtam, hogy majd nem csúszik ki róla semmi egyikünk szájából sem.

-Szóval nem mondhatjuk majd azt, hogy álkapcsolattal kezdtünk? - kérdezte Hyunjin, ami miatt egyből elgondolkoztam.

Egy kicsit különlegesebbnek tűnhetett volna a kapcsolatunk, s emiatt én nem elleneztem volna azt, hogy ezt mondjuk. Viszont a tudat, hogy lehet, hogy rákérdeznek az álkapcsolatunk okára már nem tetszett. Muszáj lett volna olyat is elmondanunk amit én nem szívesen árultam volna el nekik. S, hogy elkerüljük a kellemetlenségeket, inkább kizártam ezt.

-Maradjunk az átlagos, s normális felállásnál. Megismerkedtünk, és idővel összejöttünk. - szólaltam meg egy kis idő elteltével.

-Igazából ez is igaz. - jelentette ki egy sóhajtás kíséretében. - De tudod ők a szüleid. Elmondhatsz nekik mindent. A vége úgyis boldog, nem?

-Hát, ha hős szeretnél lenni a szemükben. - mosolyodtam el.

-Hős? - kérdezett vissza nevetve. - Ez tetszik. Én leszek a hős, aki megmentett téged a veszedelmes és gonosz sárkánytól.

Hyunjin kijelentése miatt ismét elmosolyodtam, viszont mikor észrevettem, hogy lassítunk, a mosoly rögtön eltűnt az arcomról.

-Megjöttünk. - jelentette ki Minjae.

Miközben Minjae leparkolt a kocsival a ház elé, mi addig csendben maradtunk. Mindkettőnket nyugtalanított a tudat, hogy lehet, hogy Jieun mérges lesz, ráadásul én nem ismertem annyira, így fogalmam sem volt arról, hogy a legrosszabb esetben mi történhet. Miután pedig kiszálltunk a kocsiból, s megindultunk a bejárati ajtó felé, hirtelen Hyunjin egy kérlelő pillantást küldött felém.

-Innie. Beszélj vele te. - kért meg rá, ami miatt teljesen meglepődtem. - Rád nem tudna haragudni. - tette hozzá.

-Mindegy ki meséli el a történteket. Megtörtént és kész. Nem lesz jobb attól, ha én mondom. - közöltem. - De, ha esetleg tényleg igazad van... Akkor nekem nincs mitől félnem. - került az arcomra egy gonosz vigyor.

-Ne aggódjatok. - szólalt meg Minjae. - Majd én elsimítom ezt. Elvégre az én hibámból történt.

-Nem. Az én hibám volt. Nem kellett volna kint várnunk rád. - sóhajtott Hyunjin.

Míg Minjae és Hyunjin felváltva hibáztatták magukat, addig én szótlanul figyeltem őket. Folyamatosan figyeltem az érvekre, majd miután visszagondoltam a kiinduló percekre, magamat kezdtem el okolni a történtekért.