Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|66| - Együtt?

Jeongin vallomása miatt az érzéseim teljesen eluralkodtak bennem. A szívem hevesen vert, s soha az életemben nem éreztem magam ilyen boldognak, mint most. A szemeim viszont idővel, lassan elkezdtek könnyekkel telni, ami miatt azt hittem, hogy másodperceken belül örömömben még sírva is fogok fakadni. S, attól függetlenül, hogy a szavai miatt a szívem majd' kiugrott a helyéről, én mégis nyugodt voltam. Ráadásul még megkönnyebbült is, hiszen már nem kellett attól félnem, hogy elveszítem.

Ám hiába éreztem sok mindent, ezzel ellentétben semmit sem tudtam mondani. Meglepett, s teljesen váratlanul ért a vallomása, de nem ezek miatt akadtak el a szavaim. Hanem azért, mert olyan hihetetlennek találtam ezt a pillanatot, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit is mondhatnék. S, talán még nem is akartam megszólalni, hiszen elrontani sem akartam ezt a pillanatot. Élveztem a kialakult helyzetet, s emiatt inkább csak még szorosabban öleltem magamhoz, mintha attól féltem volna, hogy a kimondott szavai után köddé válna. Ám ilyen nem történt. Jeongin továbbra is itt volt velem. Itt volt, s szeretett, aminek tudata még mindig elképesztően jó érzéssel töltött el.

-Hyunjin, miért nem mondasz semmit? – kérdezte halkan Jeongin. – Tudod... Egy ideje már el akartam ezt mondani, de féltem. És igazából még most is... Félek. – vált egyre halkabbá. – Nyugtass meg kérlek... Ugye nem rontottam el semmit?

-Te nyugtass meg azzal, hogy ez tényleg így van, s tényleg így érzel. – szólaltam meg végül, ami miatt lassan levette magáról a kezeimet.

-Azt mondtad, hogy ugyanazt érezzük. – fordult felém, viszont a szavai miatt a fájdalom rögtön kiült az arcomra.

-Azért, mert én azt mondtam te még érezhetsz mást. Én csak reménykedtem ebben. – vallottam be. - Csak... Szeretném, ha tényleg így lenne.

Megrémített a gondolat, hogy mi van akkor, ha Jeongin valójában nem is szeret, csak igazat adott nekem. Emiatt pedig már nem tudtam a vallomását hova tenni. Úgy éreztem, hogy válaszokra, s magyarázatra van szükségem ahhoz, hogy az érzései nyilvánvalóak legyenek. Jeongin pedig, mint aki a fejembe látott volna, egy sóhajtás kíséretében leült a padra, majd miután lesütötte szemeit, halkan megszólalt.

-Tudod... Amióta érzéseim lettek irántad minden olyan... Nehéz lett. Teljesen elbizonytalanodtam, s ezt te is tudod. Magam sem tudtam, hogy mit érzek pontosan. Az érzéseimet viszont egész végig kevésnek gondoltam, így tényleg azt hittem, hogy csak kedvellek. Bele se gondoltam abba, hogy mi van akkor, ha tévedek. Aztán ma ugye azzal jöttél, hogy ugyanazt érezzük. És mivel te szerelmes vagy belém, így én... - vált sokkal halkabbá. – Valószínűleg így... - próbálkozott újra, viszont most sem jutott tovább. -Hyunjin, én szerintem ezt egész végig túlgondoltam. Azt hittem, hogy a szerelemhez sokkal több kell, de... Érezhetek egyáltalán ennél többet? – nevetett fel kínosan. – Veled akarok lenni. Ahogy csak lehet. Mindenhogy. – nézett lassan rám. – Mi ez, ha nem szerelem? – kérdezte zavartan, ami miatt egy halvány mosoly került az arcomra.

Jeongin kérdése után én is leültem a padra, majd egy elégedett mosollyal megtámaszkodtam magam mellett mind a két kezemmel, s ezután lassan ránéztem.

-Szeretlek. – vallottam be, viszont ő ekkor még kitartóan nézett maga elé. – Szóval, elhiheted, hogy nincs ellenemre a kapcsolat. De... - kezdtem el halkabban, s emiatt lassan rám nézett. - Csak akkor vágjunk bele, ha komolyan gondolod. Nem akarom, hogy esetleg pár nap múlva meggondold magad. Mert, ha ez így lesz én... - kerestem a szavakat, viszont nem tudtam, hogy hogyan is öntsem szavakba az érzéseimet ezzel kapcsolatban.

-Meggondolni magam... - szólalt meg halkan Jeongin egy halvány mosoly kíséretében. - Hiszen tudod, hogy nem akarom, hogy bármi is megváltozzon köztünk. Nem akarlak elveszíteni, s nem akarom, hogy vége legyen a kapcsolatunknak az álkapcsolat után. Szerinted így... Meggondolnám magam? – kérdezte, ami miatt halványan elmosolyodtam.