Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|69| - Jieun?

Folyamatosan Hyunjin kijelentése járt a fejemben, miszerint ki kell találnunk azt, hogy hogyan legyünk egyszerre két helyen. Nem tudtam, hogy miért mondta ezt, sem azt, hogy mire gondolhat. Emiatt pedig idővel egyre kíváncsibbá váltam. Viszont mielőtt még rákérdezhettem volna erre, hirtelen megálltunk, s amint kinéztem az ablakon, rögtön egy számomra jól ismert ház került a szemeim elé.

-Na, erre majd később visszatérünk. – jelentette ki Hyunjin, majd bólintottam egy aprót. – Minjae. – szólította meg a férfit, miközben az elválasztófal elkezdett lehúzódni. – Mit főzött Jieun?

-Kezdem magam kétgyerekes apukának érezni. – szólalt meg Minjae egy sóhajtás kíséretében, majd nem sokkal azután hátranézett hozzánk. – Nem tudom, fiam. – válaszolt végül nevetve. - Megnézzük? – kérdezte mosolyogva.

-Meg-meg. – ismételgette Hyunjin, miközben kikötötte magát.

Én voltam az utolsó, aki kiszállt a kocsiból, s miután becsuktam magam mögött az ajtót, rögtön Hyunjinék háza felé fordultam, minek bejárata előtt már Minjae várakozott. Hyunjin viszont ekkor még nem került a szemeim elé, s emiatt egyből keresni kezdtem a tekintetemmel.

-Itt vagyok, ne aggódj. – mosolyodott el, amint megpillantottam a másik oldalról jönni, s miután mellém ért rögtön átkarolt a vállaimnál.

Tudom, hogy itt vagy. Miért aggódnék? Azért, mert pár másodpercig nem láttalak? Mégis mit hiszel? Azt, hogy egy percig sem boldogulnék nélküled?

Amint Hyunjin átkarolt már meg is indultunk a bejárati ajtó felé, ahol Minjae keresztbe font karokkal, türelmetlenül várakozott. Hyunjin pedig még direkt lassítani is elkezdett, s emiatt nekem sem maradt más választásom. Ám a férfi a lassításunk miatt inkább előre ment, így ő következő másodpercben már be is lépett a házba.

-Minjae, mégis milyen apuka vagy te? Itt hagyod a gyerekeidet az utcán? – kiáltott utána Hyunjin.

-Jaj már. Inkább gyere. – gyorsítottam, s emiatt a keze pillanatok alatt lekerült rólam.

-Hihetetlen. Még életem szerelme is az utcán akar hagyni.

-Te vagy hihetetlen. – vágtam hozzá, majd amint az ajtó elé értem, egy nagyobbat sóhajtottam. – Gyere már. – fordultam hátra, viszont mivel nem számítottam arra, hogy tartani fogja velem a tempót, így egyből meglepődtem, mikor hirtelen megpillantottam magam előtt.

Az elején a tekintetemet kitartóan tartottam Hyunjin szemein, de amint tett felém még egy apró lépést, én rögtön megszakítottam a köztünk kialakult szemkontaktust. Ennek következményeként viszont Hyunjin az egyik kezét az állam alá helyezte, s gyengéden emelte meg a fejemet a tekintetünk találkozása érdekében. Miután pedig ismét egymás szemeit fürkésztük, lassan elkezdett az ajkaim felé közelíteni, ami miatt hevesen verő szívvel hunytam le a szemeimet. Szinte már visszatartott lélegzettel vártam az ajkaink találkozását, ám ez végül nem következett be.

-Fiúk, ne most. – figyeltünk fel Minjae hangjára, ami miatt Hyunjin rögtön meghátrált, én pedig felnyitottam a szemeimet. – Gyertek be, kérlek. Baj van.

Amint ezt kimondta a férfi, Hyunjinnal értetetlenül, s félve néztünk össze, végül pedig rögtön Minjae után indultunk, aki addigra már ismét a házban volt. Egyikünk sem tudta elképzelni, hogy mi történhetett, így a házba érve a lehető leggyorsabban szabadultunk meg a cipőinktől, s amint ezzel megvoltunk, a nappali felé indultunk, ahonnan folyamatosan hangok szűrődtek ki.

Mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Talán az, ha Hyunjin szülei váratlanul hazaérnek. De... Ők nincsenek itt.

Lehet, hogy Jieunnel történt valami?