Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|62| - Igazatok van...

-Hyunjin biztos jó hatással van rád? - figyeltem fel a szünetben egy idő után Jisung hangjára, s a kérdése egy hatalmas sóhajt váltott ki belőlem. -Nem voltál ilyen elveszett sose. De amióta Hyunjin a képben van... - sóhajtott fel ő is. - Mindegy. Inkább kimegyek a mosdóba. - kelt fel mellőlem, majd rögtön az ajtó felé indult.

Tudtam, hogy Jisungnak igaza van, hiszen Hyunjin mellett tényleg megváltoztam. Egyre többször gondolkoztam el a tanórák alatt, nem figyeltem, késtem, lógtam az órákról, s még egy napot is kihagytam az iskolából. Ám ezek miatt Hyunjint egy másodpercre sem tudtam hibáztatni, hiszen ő nem tehetett semmiről. Mindent én követtem el, s mindenről én tehettem. Ahogyan arról is, hogy az előző órán, s még most, a szünetben is csak és kizárólag Hyunjin körül jártak a gondolataim. Ennek oka pedig az volt, hogy a kijelentésével, miszerint pontosan ugyanazt érzem amit ő, teljesen megfogott. Nem tudtam, sőt képtelen voltam arra, hogy másra gondoljak. Csak ezen járt az eszem, s így Jisungot igaz, hogy akaratlanul, de többször is figyelmen kívül hagytam. Emiatt pedig amint magamra hagyott, rettenetesen nagy bűntudatom lett.

Sajnálom, Jisung. Kérlek, ne haragudj rám...

-Nem bánod, ha leülök melléd? - jött mellőlem a kérdés, viszont az illető nem várta meg a válaszomat. Leült mellém, én pedig ez ellen semmit sem tehettem.

Na, már csak te hiányoztál... Tényleg ide kellett jönnöd, hogy még jobban ronts a helyzeten?

Yejun jelenlétének ahogyan eddig, úgy most sem örültem. Nem akartam látni, sőt még csak a hangját sem akartam hallani. Beszélni pedig végképp nem akartam vele. Legszívesebben egyedül maradtam volna Jisung távolléte alatt, viszont Yejun miatt erre nem volt lehetőségem. Kihasználta, s élt ezzel az alkalommal, így Jisung távozása után rögtön átült mellém. Amint pedig ezt megtette, én attól a perctől kezdve már a szabadulásomat vártam. Yejunt ismerve viszont tudtam, hogy ez nem fog olyan hamar megtörténni.

-Mit akarsz? - kérdeztem sóhajtva.

-Gondoltam megbeszélhetnénk, hogy mikor ülünk össze megcsinálni azt a házi dolgozatot. - jelentette ki, ami miatt egyre nyomasztóbbá vált számomra a jelenléte.

Mikor csengetnek már be? És Hyunjin miért nincs itt velem? Attól még, hogy nincs több órája, a szünetben még igazán itt lehetne...

Hyunjin nélkül most teljesen tehetetlennek éreztem magam. A jelenléte mindig bátorított, s meg is nyugtatott. Mellette szembe tudtam szállni Yejunnal, viszont nélküle valamiért én erre képtelen voltam. Gyengének, s kevésnek éreztem magam. Emiatt pedig egyre jobban tartottam attól, hogy Yejun messzire fog menni, hiszen most nem volt itt senki, aki megakadályozhatta volna őt bármiben is.

-Majd... megcsináljuk. - válaszoltam bátortalanul, s alig hallhatóan.

-Minél előbb megszeretném csinálni.

Én is sok mindent szeretnék. Például magam mellett tudni Hyunjint. Ezt pedig a lehető leghamarabb szeretném. Úgy... Most rögtön.

-Megmondtam, hogy majd megcsináljuk. - jelentettem ki újra, majd abban a pillanatban felkeltem a székről, s amilyen gyorsan csak tudtam, megkerültem a padunkat.

Ám abban a pillanatban Yejun is felpattant, s mikor egyenesen az ajtó felé indultam, ő rögtön megragadta a karomat, ami miatt a pánik egyből kiült az arcomra. A szívverésem gyorsulni kezdett, s az érintése miatt még a gyomrom is görcsbe rándult. A tekintetemet pedig nyugtatásként egyből körbevezettem a teremben. Ám ez nem sokat segített a helyzetemen. A teremben, ugyanis senki sem foglalkozott velünk. Mindenki beszélgetett, vagy éppen a telefonján nézett valamit. Emiatt pedig csak remélni tudtam, hogy Yejun nem fogja kihasználni ezt az alkalmat is.