Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|85| - Nyomás alatt

Valamennyivel anya hívása után a fejem még mindig szörnyen fájt, s emiatt teljesen biztos voltam abban, hogy az út Busanig rémesen hosszúnak fog tűnni. Hiszen a percek így még hosszabbnak tűntek. A fájdalom pedig az idő múlásával sem akart enyhülni. Kínszenvedés volt így utazni. Legszívesebben megkértem volna Hyunjint, hogy maradjunk otthon, de tudtam, hogy ezt nem tehetem. Nem feküdhettem vissza aludni, s még azt sem várhattuk meg, hogy jobban legyek, mert szerettünk volna időben a szüleim házához érni. Ennek érdekében pedig folytatnunk kellett az utat még akkor is, ha titkon szenvedtem. Hiszen Hyunjin erről a részéről már nem tudott. A hosszabb ideig tartó szótlanságommal viszont könnyen, s szinte egyből lebuktattam magam.

-Nagyon csendben vagy. – szólalt meg idővel Hyunjin, s ezzel véget vetett a köztünk kialakult nagyobb csendnek, amit személy szerint én kivételesen most élveztem. – Ennyire rosszul vagy? – kérdezte aggódva, s miközben vetett rám egy pillantást még a kezemet is megfogta.

Ekkor a kezeim egymáson, a lábaimon pihentek. Hyunjin pedig emiatt könnyedén fogott rá mindkettőre, s miközben visszanézett az útra még gyengéden a kezeimre is szorított, minek következtében nem csak hevesebben kezdett el verni a szívem, de még el is mosolyodtam. Jól esett, hogy Hyunjin aggódott értem, de ettől függetlenül nem akartam, hogy ezt tegye.

-Nem. Jól vagyok. – hazudtam egy kisebb habozás után, miközben az a hozzá közelebb lévő kezemet az övébe kulcsoltam. – Csak... Nincs mit mondanom. Ennyi az egész. – váltam fokozatosan halkabbá.

-Igazad lehet. Az este óta tényleg többet cselekszel, mint beszélsz. – jelentette ki úgy, hogy a hangjából tisztán érződött a boldogság. Ekkor pedig biztos voltam abban, hogy még el is mosolyodott. - Mondjuk, nem mintha zavart volna. Sőt, kifejezetten tetszik ez az oldalad. Lehetnél sűrűbben is ilyen határozott.

-Hyunjin, én nem te vagyok. Szóval ne is álmodozz erről.

-Nem, tényleg nem. Én veled ellentétben nem csak ittasan szeretném... - kezdte el keresni hirtelen a szavakat. – Elmélyíteni a kapcsolatunkat. – fogalmazott a lehető legfinomabban.

Amint Hyunjin ezt kimondta, egyből felé kaptam a fejem. Mentegetőzni akartam, de a szavai hallatán képtelen voltam megszólalni. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, hiszen teljesen biztos voltam abban, hogy nem érnék el semmit azzal, ha az alkoholt okolnám a tegnapi viselkedésemért. Viszont az ellenkezőjét sem akartam vallani, mert nem akartam sem kínos helyzetbe hozni magam, sem pedig azt, hogy Hyunjin folytassa azt a témát, aminek én már akkor véget vetettem volna, mikor csak szóbahozta. Viszont őt ismerve tudtam, hogy a tegnap este történéseit egy darabig még biztosan hallgatni fogom. Ez pedig több okból sem tetszett.

-Fejezd be. – szóltam rá duzzogó hanggal, s eközben még el is néztem róla.

-Különben? – kérdezett vissza piszkálódva.

-Különben a kapcsolatunk pár óra helyett több napra fog visszaesni a legalacsonyabb szintre. – fenyegetőztem.

-Attól én nem félek, mert tudom, hogy nem bírnád ki.

-Biztos vagy benne?

A kérdésem hallatán Hyunjin elvette a kezét, s amint ezt megtette a szívem rögtön összeszorult. Szomorúvá váltam, emellett egyfajta ürességet is éreztem. Szerettem volna továbbra is fogni a kezét, s ennek tudata miatt hamar rádöbbentem arra, hogy igazat mondott. Tényleg nem bírtam volna ki sem az eltávolodást, sem a kapcsolatunk visszaesését. Szükségem volt rá. A közelségére, ahogyan az érintésére is. Emiatt pedig nem sokkal később a kezére fogtam, majd egy elégedett mosollyal már vissza is helyeztem azt az ölembe. Hyunjin kezét viszont ekkor nem csak megfogtam, hanem a kezeim közé fogtam, hogy még véletlenül se vehesse el ismét tőlem.