Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|57| - Gyógypuszi

Yejun kérdését, s kijelentését igaz, hogy hallottam, de én akkor is úgy tettem, mint aki nem hallotta volna a szavait. Teljesen figyelmen kívül hagytam őt, s nem válaszoltam neki. Yejun pedig meglepő módon, szó nélkül hagyta azt, hogy csak úgy kisétáljak az öltőzőből. Emiatt viszont rögtön rossz előérzetem lett.

Remélem, hogy nem készülsz ismét valamire...

Azért, hogy Yejun még véletlenül se tudjon utólérni, rögtön sietős tempóban indultam el a tornaterem felé, aminek ajtajában már tisztán hallottam a bent lévők által keletkezett hatalmas hangzavart. Miután pedig beléptem oda, félve néztem körbe, s amint megbizonyosodtam arról, hogy a tanárunk még mindig nincs bent, rögtön szaladni kezdtem az osztályom felé.

-Ki üldöz ennyire? - kérdezte mosolyogva Jisung miután megálltam mellette.

-Senki, csak nem akarom, hogy rájöjjön a tanár arra, hogy késtem. Nem hiányzik nekem még pár plusz kör. - mérgelődtem halkabban. - Amúgy itt van Yejun. - meséltem, majd egy nagyobbat sóhajtottam.

-Nem hiszem el. Most nézd meg. - mutatott hirtelen Jisung az egyik irányba.

Jisung a távolabban álló másik osztály felé mutatott, pontosabban Hyunjinék osztálya felé. Az ok pedig, amiért oda kellett néznem az Danbi és Minji volt, akik hatalmas vigyorral éppen Hyunjinnal beszélgettek. Ám a következő másodpercekben Hyunjin hirtelen hatalmas mosollyal nézett felénk, ami miatt nem tudtam, hogy miért, de egyből zavarba jöttem.

-Mi van velük? - kérdeztem halkan, miközben visszanéztem Jisungra.

-Nem is zavar, hogy valószínűleg ki vagy most beszélve?

-Nekem már szerintem úgyis mindegy... - sütöttem le a szemeimet.

Kevesebb, mint egy perc múlva pedig meghallottuk a tanárunk hangját, amire nem csak a mi osztályunk, de még a többi is felfigyelt. Hamarosan pedig mindannyian megtudtuk, hogy a három osztály összevonásának az oka az volt, hogy a tanárunknak sűrgősen el kellett mennie a második óra után. S, mivel mindhárom osztálynak ő volt a testnevelés tanára, így egyedül így tudta megoldani azt, hogy az ő hibájából ne maradjon el senkinek ez az óra.

-Mert aztán annyira belehalnánk abba, ha elmaradna az utolsó óránk. - szólalt meg halkan Jisung. - A többieknél pedig biztosan lett volna helyettesítés. Nekik nem maradt volna el. Most ezt mégis miért kellett?

-Azt hittem örülsz a közös tesinek. - szóltam hozzá a lehető leghalkabban.

-Van benne jó, de... - kezdte el, viszont nem tudta folytatni.

-Han. - szólt rá hirtelen, s erélyesebben a tanár, ami miatt mind a ketten megrezzentünk.

-Elnézést. - kért bocsánatot halkan Jisung.

Jisung innentől kezdve csendben maradt, s emiatt természetesen én is. Viszont miután a tanár több kör futásra küldött ki mindenkit az udvarra, újra beszélgetni kezdtünk. Ekkor pedig már ez nem volt baj, hiszen a meginduló osztályok hangja teljesen elnyomta a miénket. Jisunggal így egészen az udvarig beszélgettünk, viszont mikor elkezdtünk futni az udvaron lévő nagyobb pálya körül, mindketten újra szótlanokká váltunk, mert tudtuk, hogy ha futás közben beszélgetünk, akkor pillanatok alatt kifáradunk. Megállni pedig egyikünk sem akart, hiszen a tanárunk nem egyszer adta ki parancsba a megállóknak a körök újrakezdését bűntetésként.

-Fussuk le ezt minél hamarabb. - szólalt meg Jisung egy fél kör lefutása után, majd egy sokkal gyorsabb tempóban futott tovább.

Én viszont tudtam magamról, hogy ha már az elején a gyorsaságra törekszek, akkor hamar elfáradok. Emiatt pedig ugyanúgy futottam tovább, mint eddig, s szó nélkül hagytam, hogy Jisung előre fusson.