Life is Dancing - Az élet tánc

Találka az "uncsitesókkal"

Mint az várható volt Bercire csak úgy záporoztak a kérdések, de ő letudta annyival, hogy egy részeg suhanc nekiment. Rossz volt nézni, ahogy Zita Berci körül legyeskedett, simogatta az arcát és puszikat adott neki, de közben tudtam, hogy ő megteheti, mivel ő a barátnője. Én nem tehetném ezt meg és nem is szabad addig még csak gondolnom sem arra, hogy ilyen módon megérintem, amíg nem megy szét Zitával és nem telik el annyi idő, ami elég ahhoz, hogy Bercinek új kapcsolata legyen. Már ha egyáltalán szeretne velem összejönni.

- Hé, Nóri – fogta meg a kezem Laura, én pedig a számat elhúzva hagytam, hogy távolabb vezessen a többiektől.

- Igen? – kérdeztem, és közben idegesen pillantgattam a sátrak felé.

Mi tart ennyi ideig a srácoknak? El kéne, tűnünk, mielőtt valakinek feltűnik, hogy a motorok kerekei leeresztettek.

- Bencére a földön kuporogva találtunk rá és ömlött az orrából a vér. Köze van ennek Berci monoklijához?

- Talán – sóhajtottam fel.

- Mond el mi történt – kérte.

- Ő mit mondott nektek?

- Részeg disznó volt, arról magyarázott csak, hogy megöl valakit, de nem tudja, hogy kit – legyintett. – Visszahoztuk és azonnal bedőlt a sátorba aludni. Így ugrott az estém Domonkossal, mert én aztán nem csinálom úgy, hogy a haverja ott alszik mellettünk. A végén hármas lett volna belőle – borzongott meg. – Na, de mond már, hogy mi történt.

- Túl ment egy határon, és nem tetszett neki, hogy megkértem hagyja abba. Bedurvult, eltépte a ruhámat, a mellemet csókolgatta, meg is harapott. Berci pedig jött és megmentett. Röviden ennyi – mondtam a cipőmet bámulva. – De kérlek, ezt ne mond el senkinek. Zolin és Bercin kívül senki sem tudja.

- Hogy ez mekkora farok – fújtatott. – Pedig olyan normálisnak tűnt.

- Sok mindenki tűnik normálisnak, de belül rothad, mint a szar – vontam meg a vállam.

A szemem kikerekedett, amikor láttam, hogy Berci és Zoli úgy rohannak, mint állat, majd futtában megragadják a kezem és a kocsihoz vágtatnak. Laura döbbenten nézett utánunk. Sietve ültem be a hátsó ülésre Berci pedig meg se várva a többieket kitolatott a kempingből. Folyamatosan röhögtek, elől én pedig csendben ültem hátul és vártam, hogy engem is beavassanak a történtekbe. Berci telefonja csörögni kezdett, mire kuncogva fogadta a hívást és kihangosította a készüléket, hogy közben tudjon vezetni is.

- Na, mond.

- Hova siettek ennyire? – tudakolta Zita kisé bosszúsan. – A többiek szerint csak úgy rohantatok a kocsihoz. Baj van?

- Nem, dehogy nincs – rázta meg a fejét vigyorogva, majd tekintete találkozott az enyémmel. – Zolinak és Nórinak az unokatestvérei Tihanyban vannak és szeretnének velük eltölteni pár órát. Mindketten másnaposak, csak én vagyok józan így maradok velük – magyarázta.

Zoli hangtalanul felmordult, majd előre hajolt, és a műszerfalba verte a fejét, én pedig alig tudtam megállni vigyorgás nélkül.

- Aha, értem, végül is a csapat is megállhat ott pár órára – gondolkodott hangosan Zita.

- Nem jó, tudod a hely miatt – emlékeztette őt Berci, mire Zita felsóhajtott.

- Miért érzem úgy, hogy le akarsz rázni?

- Nem tudom – vonta meg a vállát Berci. – Pedig nem akarlak. Ne stresszelj annyit, a végén ráncos leszel.

- Mondtam már, hogy mennyire imádom a legújabb vicces oldaladat? – mordult fel Zita és kinyomja a telefont.