Life is Dancing - Az élet tánc

Éjszakai piknik

Hatalmas nagy sikert arattunk a kempingben nyaralók körében. Voltak, akik direkt azért jöttek el, mert tudták, hogy itt leszünk. Sőt akadtak olyanok is, akik velünk együtt táncoltak, mert nyomon követik az összes Futótűzzel kapcsolatos videót. Teljesen magamra ismertem a lelkes lányokban, akik a fellépés után azonnal jöttek és kérték a közös fotókat. Leginkább azzal a lánnyal éreztem együtt, aki teltebb volt, de mégis olyan csillogó szemekkel nézte végig a fellépést, hogy nehezen álltam meg könnyezés nélkül. A csapatban egyetlen egy teltebb lány se volt. Mind vékonyok voltunk, egyikünk kilója se haladta meg a 70-et. Vajon Zita ezt is figyelemmel kísérte? Hogy teltebb lány nem csatlakozhatott, mert azzal romlott az imidzs? Nem akartam szemét lenni, de kinéztem belőle, hogy ezt tette.

Lemásztam a székről, amin eddig ültem, kezembe vettem a fagyi kelyhemet, ami csak úgy tocsogott a csokiszirupban és közelebb sétáltam a csajokhoz, akik épp azon agyaltak, hogy mit is kéne énekelniük.

- Nem gondolod meg magad? – kérdezte Berci megállva mellettem és belenyomta az ujját a fagyimba, amit aztán lenyalt az ujjáról. – Finom.

- Edd csak meg – mosolyogtam rá. – Megérdemled – tettem hozzá.

- Nem akarsz énekelni? – pillantott, rám Berci miközben megette a maradék fagyimat.

- Á nem – ráztam meg a fejem.

- Velem sem? – vigyorodott el.

- Nem Berci még veled sem – röhögtem fel, mire sértetten rám meredt. – Ne haragudj tényleg. Táncolni bármikor táncolok veled, de énekelni soha Az, nem az én világom és általában mikor éneklek, már nem vagyok józan – magyaráztam.

- Egyedül nem égek – jelentette ki és letette az asztalra az üres poharat. – Megyek, lefürdök szerintem.

- Nem azt mondtad, hogy úszni akarsz?

- Majd később igen. Most még túl korán van – nézett a csapat felé.

Zavartan biccentettem egyet majd addig néztem a távolodó alakját, míg el nem tűnt a sátrak között.

- Nóri, gyere, kell még egy lány – ragadta meg a kezem Anna és már fel is rántott a színpadra, valaki pedig a kezembe nyomott egy mikrofont.

- Nem, én nem – ráztam meg a fejem döbbenten.

- Na, gyerünk már – bökött oldalba Laura vigyorogva. - Yo, I'll tell you what I want, what I really, really want – énekelte.

- So tell me what you want, what you really, really want – énekeltem, majd egy pillanatra lehunytam a szemem és vigyorogva megcsóváltam a fejem.

A hajam nedves tincsekbe tapadt a vállamra, ahogy a part felé sétáltam. A csendet csak a tücskök ciripelése, és egy bagoly huhogása törte meg, majd a partra leérve csatlakozott hozzá a Balaton vizének zaja, ami a szikláknak csapódott, valamint a békák kuruttyolása. A karaoke buli tizenegyig tartott, mert utána már csendes pihenő volt, egészen reggel ötig. Végül én végig maradtam a csajokkal és nem egyszer énekeltem, a végére pedig már volt bennem két pohár whisky kóla és egy Somersby. Rohadtul fáradt voltam, mégis most itt voltam és a partra tartottam. Mikor Bercit nem találtam a sátrunkba először arra gondoltam, hogy biztos kibékült Zitával. Rendesen ki is sírtam magam a zuhany alatt, majd lejöttem a partra abba a szalmaszálba kapaszkodva hátha itt volt lent. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkam, amikor megláttam a padon ülni.

- Szia – köszöntem és leültem mellé, mire rám pillantott, aztán végig nyúlt a padon és az ölembe hajtotta a fejét.

- Rád aztán lehet várni.

- Régóta lent vagy?

- Aha, egy ideje. De még megnéztem a szólódat.

- A szólómat? – kérdeztem a homlokomat ráncolva. – A szólómat? – ismételtem meg egy oktával magasabban.

- Az miatt nem vagy zavarba, hogy a csapat nagyrésze és még egy adag idegen végignézte, de az miatt igen, hogy én is?

- Hát igen – haraptam az ajkamba.

- Pedig tetszett – mosolyodott el és behunyta a szemét. – És egyáltalán nincs olyan rossz hangod.

- Persze – horkantottam fel és finoman meghúztam Berci haját, mire kinyitotta a szemét. – Beszéltél Zitával azóta?

Berci sóhajtva felült és előre hajolva a térdére támaszkodott.

- Beszéltünk igen, de képtelenek vagyunk közös nevezőre jutni. Megpróbált kiengesztelni...

- Ilyen részletekre nem vagyok kíváncsi – bámultam, a víz felé miközben a gyomrom összeszorult, már csak a gondolatra is, hogy Berci őt csókolta.

- Nem történt semmi. Mármint tényleg semmi – köszörülte meg a torkát.

- Öhm... ezt úgy érted, hogy... - kerekedett ki a szemem.

- Úgy – biccentett.

- Hűha. Minden rendben? Mármint nem vagy beteg? Figyelj, ezt inkább Zolival beszéld meg, mert én – kerestem a szavakat egyre pirosabb arccal.

- Nyugi nem vagyok beteg, egyszerűen csak Zita már nem mozgat meg bennem semmit.

- Mióta tart ez?

- Mióta itt vagyunk.

- Itt? – intettem körbe.

- Konkrétan a Balatonnál.

- Ó – nyugtáztam zavartan.

Egy ideig mindketten csendben ültünk a vizet bámulva, az én szemem időnként már le-lecsukódott, úgy kell erőt vennem magamon, hogy el ne aludjak, és éberségemet azzal próbáltam felrázni, hogy azon agyaltam mit is jelenthetett az, hogy Berci már nem izgult fel Zita látványára? Könyvekben már olvastam ilyenről, hogy a srác semmit sem érzett a lány iránt, még vágyat sem és akkor lehetetlen, hogy felálljon. Maximum csak akkor, hogy ha gyógyszert vett be előtte. Azt is olvastam már, hogy ha egy srác nagyon szerelmes, akkor semelyik másik lány se tudta felizgatni, még akkor, sem ha falatnyi kis bikiniben sétálgattak előtte. Bercinél vajon mi a helyzet? Egyszerűen elmúlt a vágy? Vagy pedig szerelmes valakibe?

- Te nem vagy éhes? – kérdezte Berci és feláll.

- Tudnék enni – vontam meg a vállam és hagytam, hogy felhúzzon a padról.

- A kocsiban van kaja – indult meg továbbra is fogva a kezem.

Jóleső érzéssel töltött el kézen fogva sétálni vele a sötétben. Hihetetlenül jó érzés és azt kívántam, bár megtehetném nappal is. Nem szerettem volna, ha csak az éjszaka lenne a miénk, nappal pedig csak kifogásokkal és hazugsággal tudnánk egy kis időt együtt tölteni. A kocsihoz érve beültünk előre, Berci pedig hátra nyúlt a hátsó ülésre és az ölébe tett négy darab zsömlét, egy kenősajtot és felvágottat.

- Ne szálljunk, ki mielőtt mindent összemorzsázunk? – vetettem fel.

- Gondoltam majd te kitakarítod – kacsintott rám és kiszállt a kocsiból.

A motorháztetőn kötöttünk ki, közös fülhallgatón osztoztunk, szendvicset ettünk és közben filmet néztünk Berci telefonján. Szavak nélkül beszéltük meg, hogy Step up maratont tartunk és terveink szerint minden este megnézünk majd egy részt, utána pedig keresünk egy másikat, amit nézhetünk. Boldogan mosolyogva hajoltam közelebb Bercihez, ugyanakkor bennem volt egy kis rosszérzés is. Vajon meddig fog ez menni? Mikor érkezik el az a pont, hogy valaki sérülni fog? És ha valaki sérülni fog ki lesz az?