Life is Dancing - Az élet tánc

Bonyolódnak a dolgok

Arra riadtam fel, hogy az ég egy hatalmasat dördült, majd másodpercekkel később jött a villanás. Kinyitottam a szemem és kibámultam a kocsi ablakán. Odakint mintha dézsából öntötték volna az esőt. Nem láttam mást magam körül, csak esőt és esőt. A szememet dörzsölgetve néztem előre, de se Zolit se pedig Laurát nem találtam a kocsiban, helyettük csak egy papírfecni volt az anyósülésen. „Olyan édesen aludtatok, hogy nem volt szívünk felkölteni titeket. A közelben van egy cuki kis étterem, ha esetleg megéheznétek, amíg mi csónakázunk. Puszi: Zoli" Hitetlenkedve meredtem a bátyám kézírására és dühös voltam rá, amiért pont most felejtett el, gondoskodó bátynak lenni. Tekintetem Bercire vándorolt, aki olyan mélyen aludt, hogy horkolt is, nekem pedig nem volt szívem felkölteni őt.

A percek egyre csak teltek, és, hogy valamivel le kössem magam, neten rákerestem arra a cuki kis étteremre, amit Zoli emlegetett. Hamar meg is találtam a pizzériát, ami csak egy perc sétára volt innen a tavasbarlangtól. Felpillantva a tekintetem megakadt a kocsikulcson, ami a gyújtásban volt. Egy röpke pillanatra megfordult a fejemben, hogy elvezetek a pizzériáig, de gyorsan el is vetettem, ugyanis szerettem volna még egy kicsit élni. Bercit megölni pedig egyáltalán nem szeretném.

- Berci – suttogtam, mert őszinte leszek, rettegtem ebben a hülye viharban.

Egy rohadt kocsiban ültem, amibe bármikor belecsaphatott a villám. Nyugodtabb lennék, ha lenne tető a fejem fölött. Igazi tető persze és nem a kocsi teteje. Finoman megráztam Berci karját, mire motyogott valamit az orra alatt és elhúzta tőlem a kezét.

- Elfolyt a magzatvíz – próbálkoztam hátha ettől hirtelen azonnal éber lesz.

A tervem bevált, ugyanis a szeme kipattant és halálra várt arccal mered rám. A szemén látszott, hogy pár pillanatig azt se tudta, hogy ki ő és, hogy hol volt, de aztán az értelem szikrája visszatért a szemébe.

- Nem volt jó vicc – szólt rám morcosan. – Többiek?

- Csónakáznak a föld alatt – újságoltam.

- Minket meg itt hagytak – dörzsölte meg az arcát, majd ásított egy nagyot. – Minek mondtad azt, hogy elfolyt a magzatvíz? – szegezte rám a tekintetét rángó arccal.

- Hát – vörösödtem el azonnal, mert utólag rájöttem mekkora baromság volt ez. – Én csak... szerettem volna, ha felkelsz, ne haragudj – suttogtam lesütött szemmel. – Egy perc sétára van egy pizzéria, ha felkeltél, akkor ott találkozunk – motyogtam, és ki löktem a kocsi ajtót.

Azonnal bőrig áztam, hiába hagyott már alább az eső, de most a forró arcomnak nagyon is jól estek a jeges eső cseppek. Hallottam, ahogy Berci utánam kiáltott, majd csapódott a kocsiajtó és pár pillanattal később ujjai a csuklóm köré fonódtak és megállított.

- Ha már Zoli a bakancslistákat emlegette. Szeretnék veled táncolni az esőben – nézett, a szemembe én pedig nem tudtam mást csinálni, csak döbbenten meredni rá.

Berci vizes tincsei a szemébe hullottak, fehér vékony pulcsiján teljesen átütött a tökéletesen kidolgozott hasizma. Világoskék farmere, egy árnyalattal sötétebb lett. Hálát adtam az égnek, amiért felvettem a farmermellényemet, különben most Berci láthatná milyen melltartó volt rajtam.

- Ez őrültség – nyögtem ki.

- Hát nem az őrült ötletekből lesznek a legszebb emlékek? – vont közelebb magához és ujjaival beletúrt a hajamba. – Ne szaladj el előlem soha többé – kérte mélyen a szemembe nézve.

- Nem fogok – ígértem meg és belesimultam a karjaiba.

Körülöttünk az eső egyre kevésbé esett, de nekünk már az se számított, ha jobban esett volna. Így is csurom vizesek voltunk, mit számított még egy kis eső? Berci keze a derekam köré fonódott, a vizes pulcsinkon keresztül is éreztem a testéből áradó kellemes hőt, mire még közelebb bújtam hozzá, karomat a nyaka köré fontam, és lassan ringatóztunk jobbra, balra. Nincsen zene, csak az eső ritmikus kopogása, néha felharsanó dörgés és az úttesten haladó autók zaja.