Life is Dancing - Az élet tánc

Diszkóhajó

Sosem éreztem magam még ennyire tele energiával. Hiába voltam olyan álmos, mint a dög és hiába sajogtak minden lépésnél az átkozott vízhólyagok a lábamon, akkor is boldogan lépkedtem a csapat közepe táján. A mólóhoz tartottunk, ahonnan indulni fog pontosan hét órakor a diszkóhajó és csak hajnali kettőkor fog kikötni vissza a partra. Gondolom, akik hamarabb le akartak lépni, azok meg tehették kis motorcsónakokkal, de én tuti biztos, hogy nem fogok lelépni, hacsak Berci arra nem kér.

Tekintetem most felé vándorolt, és nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el, amikor láttam, nem fogta Zita kezét. Egy órával ezelőtt hagytuk abba a próbát és addigra mind a négyünkről dőlt a víz és kétpercenként begörcsölt valamelyikünk lába, de megérte, mert amikor visszanéztük a videót, mind a négyen elégedettek voltunk a végeredménnyel. Alig pár óra alatt összedobtunk egy ütős koreót, tele látványosabbnál látványosabb elemekkel, egyet kivéve, amit nem csináltunk meg. A Step up All in-be volt egy olyan jelenet, amikor Sean a magasba dobta Andie-t, ő pedig megfordult a levegőben, majd Sean karjaiba érkezett vissza és lábaival átkulcsolta a fiú derekát. Ezt szerettem volna beletenni a koreóba, de fel se mertem vetni Bercinek, mert lehetséges, hogy nem is én leszek az, aki megcsinálná, hanem Zita. Én pedig önző módon azt akartam, hogy ha benne is lesz, akkor csak én tegyem. Talán a végén még, meg is csókolnánk egymást, mint a filmben.

- Mindjárt kiesik a szemed – bökött oldalba Laura, mire pislogtam párat és elszakítottam a tekintetem Berci hátáról.

- Ez nem igaz – ráztam meg a fejem azonnal. – Más is látta? – kérdeztem alig hallhatóan.

- Akik nem tudják, mire figyeljenek, azoknak nem tűnik fel – nyugtatott meg, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam.

Azt hiszem ma értettem meg mire is célzott pontosan Berci és Laura azzal, hogy kiesett a csoportból a lendület és a tüzesség. Az első két fellépésnél mikor még újdonság volt számomra az egész, én még éreztem a pezsgést. Onnantól kezdve viszont a dolog megszokottá vált és csak táncoltam az ismerős koreókat, amiket álmomból felkeltve is el tudtam volna táncolni. Ha én lettem volna a vezető, akkor úgy oldottam volna meg, hogy egyik nap ezt a csokrot táncoljuk, másnap pedig egy másikat, hogy legyen benne egy kis változatosság. Persze az embereket érdekelte, és ez felrázott kisé engem is, de kezdett kicsit unalmas lenni, hogy folyamatosan ugyanaz és ugyanaz. Csak táncoltunk, de nem volt bennünk semmi élet. Vagy csak a fáradtság miatt gondoltam ezt, és mert a gondolataimat teljesen lekötötte a négyesünk kis alkotása. A fellépés után a többség azonnal megrohamozta a bárpultot, velük tartottam én is, és kértem egy Hurrikán névre hallgató koktélt, aminek piros a színe és valami Istenien finom íze volt. Eddig még soha nem ittam rumot, de ez kifejezetten ízlett. A szívószálamat rágcsálva ültem a pultnál és néha felnevettem, ahogy a csajok csacsogását hallgattam. Pár fiatalabb lány a pultos srácot próbálta meggyőzni, hogy adjon nekik legalább egy 1%-os sört, de a srác még mindig ellenállt és azt hajtogatta a munkájával játszik, ha alkoholt adna kiskorúaknak. Felajánlotta, hogy inkább csinál nekik gyümölcs koktélt, de a csajok hajthatatlanok.

- Mi a pálya? – támaszkodott Berci a pultnak és a poharam felé hajolva bekapta a szívószál végét és ivott egy kortyot. – Hogy tudod te ezt meginni? – kérdezte grimaszolva, mire elvigyorodtam.

- Nekem ízlik – vontam meg a vállam és hátrapillantottam a vállam felett. – Tudod mi jutott eszembe?

- Mi?

- Hogy annyira mégsem vagyok könnyen barátkozós. A csapat nagy részével nem is szoktam beszélni, csak néha.

- Nem kell mindenkivel kettesben beszélgetned, hogy jól kijöjj velük – nézett a szemembe. – Tudod, hogy én kivel beszéltem kettesben ebből a csapatból?