Life is Dancing - Az élet tánc

Életem legnagyobb hazugsága

Először a szobájánál kerestem Zitát, de nem nyitott ajtót, ezért lementem, a földszintre a bár felé hátha ott rátalálok. Itt sincs, ezért kimentem a teraszra és körbe jártam a hotelt, hátha valahol ráakadok. Nem kellett sokat keresgélnem, a korlátnak támaszkodva állt, válla rázkódott a zokogástól.

- Zita – kezdtem tétován, mire megpördült, és dühösen rám meredt.

- Mit akarsz még tőlem? Már mindenemet elvetted. Megkaptad a pasimat, a csapatomat. Mi kell még? – tárta szét a kezét.

- Nem kaptam meg ezekből semmit – jelentettem ki, mire gúnyosan felhorkantott.

- Hát rohadtul vak vagy, ha ezt komolyan így gondolod.

- Miért te, hogy gondolod? Mond el – kértem megállva mellette és kibámultam a kertre.

A kültéri medence le volt takarva egy fóliával, hogy ne essen a vízbe az eső. A műanyag székek felpakolva az asztalokra, napernyők összecsukva lengedeztek a szélben.

- Már az elején megmondtam, hogy nem vagy idevaló, de persze a csapat azt szerette volna, ha maradsz, leginkább Berci. Ha akkor hallgatok a megérzéseimre, akkor most... nekem a Futótűz és Berci az életem. Nélkülük semmim sincsen.

- És én nem is veszem el őket tőled – mondtam csendesen.

- Hiszen már elvetted. Berci téged szeret, veled akar lenni és nem velem.

- Nem tettem semmit azért, hogy így legyen.

- Igen ezt én sem értem – húzta össze a szemét haragosan. – Először észre sem akartam venni, hogy valami megváltozott köztem és Berci közt, aztán elkezdtem figyelni az apróbb jelekre és rájöttem, hogy miattad nem olyan Berci, mint amilyen volt. Te beszélted tele a fejét minden hülyeséggel.

- Látom, mindenáron engem akarsz beállítani a szar alaknak – mosolyodott el szárazon. – Ketten vezetitek a Futótüzet nem? Egyenrangú felek vagytok, mégis mindenben te döntesz. Te rakod össze a koreográfiát, amivel semmi gond nincsen, de Berci a társad. Neki is vannak ötletei, amiket szeretne neked megmutatni, de te nem hagyod neki, mert számodra az a tökéletes, ami a tiéd.

- Ez nem igaz – háborodott fel.

- Ó dehogynem. Zita mi csak táncoltunk ennyi, nem vagyok a barátnője vagy a szeretője.

- Boldog volt – rándult meg az arca. – Rég nem láttam ilyen boldogságot az arcán - néz rám komoran.

- Talán hiányzik neki a régi éned. Én nem ismertelek téged régebben, de egy kapcsolatot két embernek kell fenntartani, nem csak egynek. Akkor jó egy kapcsolat, ha mindkét fél ad bele és nem csak az egyik próbálkozik. 6 napja vagyunk lent a Balatonnál, de egyszer sem voltál lent velünk a parton. Berci társasági ember és örülne neki, ha te is ott lennél lent velünk, nem pedig a sátorban. Megkérdezhetnéd a többieket, hogy nekik mi a véleményük egy-egy lépésről. Közösen kiválaszthatnátok a zenéket – magyaráztam.

- Mit tudsz te a kapcsolatokról és arról, hogyan kell egy csapatot vezetni? Szinte még gyerek vagy – pillantott rám gúnyosan mosolyogva.

- Az ember érettségét kurvára nem az dönti el, hogy papíron hány éves – meredtem rá rezzenéstelen arccal. – Igen Berci velem beszélgetett, mert veled nem tudott. Velem osztotta meg a terveit, mert én támogattam, nem úgy, mint te, aki lehurrogtad. És inkább meg kéne köszönnöd, hogy itt vagyok, mert ha nem lennék már kilépett volna, de maradt, mert kezességet vállat értem.

- És ezek után még azt gondolod, hogy nem vetted el tőlem? – szaladt magasba a szemöldöke.

Magam elé néztem és sóhajtva megcsóváltam a fejem. Komolyan mégis mi a fenének törtem magam, mikor Zita úgyis csak azt hitte el, amit gondolt? Lehetetlenség megváltoztatni a véleményét. A saját maga kárán kell rájönni, hogy mennyire önző volt, amiért mindig csak ő, ő és ő.

- Berci elmesélte, hogy mi történt veled pár éve – kezdtem, mire keserűen felröhögött.

- Hát gratulálok neki!

- Sajnálom Zita – tettem a kezére a kezem. – Egy kisgyermek elvesztése felfoghatatlan veszteség.

- Honnan tudhatnád? – rándult meg az arca. – Az ilyet még neked sem kívánnám – suttogta és lehajtotta a fejét. – Túl sok lett és egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy vége legyen érted? Szerelmes voltam és vak.

Szótlanul dörzsölgettem a hátát, egészen addig, míg ki nem egyenesedett és lerázta magáról a kezemet.

- Nem számít – mondta komoran.

- Beszéltél orvossal a dologról? Olyannal, aki segíti feldolgozni a történteket?

- Nekem Berci és a Futótűz volt az orvos – csattant fel és felém kapta a fejét. – De már ők sem az enyémek.

- Akkor szerezd vissza őket – néztem a szemébe.

Zita felvont szemöldökkel meredt rám, majd megrázta a fejét és ellökte magát a korláttól.

- Szórakozol velem igaz? Szerezzem vissza őket? Meg akarsz küzdeni vagy mi?

- Nem. De talán sikerülni fog helyre hozni a dolgokat Bercivel, ha kicsit jobban figyelsz rá és meghallgatod őt – vontam meg a vállam majd az ajtó felé indultam.

- Szerelmes vagy belé? – szólt, utánam mire megtorpantam.

Hogy szerelmes vagyok-e belé? Igen. Fájna, ha nem lenne köztünk semmi? Igen. Önző leszek és magamra gondolok? Nem. Most fogom életem legnagyobb baklövését elkövetni? Igen.

- Nem – fordultam vissza felé és a szemébe néztem. – Nekem Berci olyan, mint egy nagytesó – tettem hozzá, majd elfordultam és be löktem az ajtót.

A lépcsőn felfelé tartva a fordulóban nekimentem Bercinek, aki elkapta a derekam és megtartott. Szorosan hozzá bújtam még egyszer utoljára és mélyen magamba szívtam az illatát, miközben a szemem könnybe lábadt.

- Mi történt? – kérdezte csendesen.

- Beszéltem vele – húzódtam el tőle.

- Igen és? – fürkészte az arcom aggódva, mire egy pillanatra lesütöttem a szemem.

- Megmondtam neki, hogy nem kell aggódnia, ugyanis én csak bátyámként szeretlek – néztem a szemébe egy hatalmasat nyelve.

- Akkor egy időre lenyugszik – sóhajtott fel megkönnyebbülten, mire megráztam a fejem.

- Nem hazudtam neki Berci. Úgy szeretlek téged, mint Zolit, de nem több!

Berci ledermedt, tekintetét rám szegezte, arca fájdalmas fintorba rándult, keze ökölbe szorult.

- Hazudsz – jelentett ki.

- Sajnálom – suttogtam és kikerültem őt, hogy minél előbb magamra zárhassam a szobaajtót.

A lépcső tetejére érve még egyszer hátra fordultam és lenéztem rá. Kifejezéstelen arccal meredt maga elé, majd komótosan felém fordította a fejét, mintha érezné, hogy ott voltam és őt figyeltem. Tekintetünk egymásba kapcsolódott, és a szemem könnybe lábadt a szomorú tekintete láttán.

- Tényleg sajnálom – nyögtem ki, majd futva indultam meg a folyosón mielőtt teljesen összeomlanék.

Azt hiszem megint nem leszek a kedvencetek, egy újabb függővéggel. Vasárnap érkezik a folytatás, holnapra nem ígérek semmit <3