Káoszelmélet

2. fejezet: 1991. július 31.

„A pokol az a többi ember." 

 Jean-Paul Sartre  

Draco a Roxfortba készült, és úgy érezte, ha még több energiát erőszakol bele abba, hogy ez ne érdekelje, fel fog robbanni.

Tudta, mit várhat a Roxforttól. Egy roxforti professzor tanította, és jól ismerte a tantervet. Bizonyos volt benne, hogy nincs semmi olyan tudományos vagy intellektuális értékkel bíró dolog, amit ő a roxforti oktatástól nyerhetne.

Kár, hogy az iskolába járásra törvény kötelezte.

Épp az Abszol úton, Madame Malkin talárszabászatában állt, és az egyenruháját készíttette. Lényegtelen, hogy temérdek tökéletesen használható fekete talárja volt már, amiket könnyedén át lehetett volna alakítani a Roxfort előírásainak megfelelően, anyja akkor is ragaszkodott hozzá, hogy újakat vegyenek. A fiú már egy éve alkalmazta sikerrel Piton professzor „hagyd, hogy hasznosnak érezhessék magukat" stratégiáját, szóval az, hogy engedte anyját ötven galleont elpazarolni egy új rend talárra, csekély árnak bizonyult azért, hogy cserébe hajnal háromig zavartalanul egyenleteket oldhatott meg.

Mindegy, a talárbolt szép csendes volt, és ez lehetőséget adott neki arra, hogy gondolatban elmélyedjen egy bonyolult gravitációs egyenletben (az utóbbi pár hónap a makrofizika és a kozmológia tanulmányozásáról szólt), amikor egyszer csak váratlanul:

– Hello.

Számításaiból felriadva, Draco odafordította a fejét. A mellette lévő emelvényen egy csontsovány fiú állt, bozontos fekete hajjal, hatalmas, kerek szemüvegben.

Draco nem válaszolt semmit, ez pedig mintha felidegesítette volna a fiút. Vagy legalábbis idegesebbé tette, mint amilyen kezdetben lehetett.

– Öhm – mondta a fiú –, szintén Roxfort?

Micsoda hülye kérdés. Draco elgondolkodott, hogy a gyerek talán egy kicsit lassú felfogású.

– Azt hiszem, ez elég nyilvánvaló – felelte Draco a rajta lévő fekete talárra mutatva, amin épp egy megbűvölt varrótű dolgozott.

– Igaz – mondta a fiú, és megfelelően zavarba is jött. – Én, öhm. Te voltál már ott?

– Mi?

– A Roxfortban. Voltál már ott?

Ó, gondolta Draco. Nem hülye, mugli születésű.

– Igen. – Piton professzorral néhányszor elmentek már megrohamozni a könyvtárat, amikor nem találták a megfelelő könyvet.

– És milyen? – kérdezte a fiú, látható mohósággal.

– Egy kastély Skóciában.

– De... de mégis, milyen?

Draco értetlenül meredt rá. Mit akar ez, tanulmányt? Talán végső soron valóban hülye, azon kívül, hogy mugli születésű is.

– Nagy? – kérdezte a srác, amikor Dracónak nem sikerült válaszolnia.

– Persze, hogy nagy. Egy kastély.

A szerencsétlen, feltehetően-mégiscsak-hülye, mugli születésű fiú, akinek a haja olyan volt, mint egy döglött állat, úgy bámult rá, mintha várt volna valamit. Draco hirtelen rájött, hogy ilyen a szociális érintkezés a normális, korosztály-beli gyerekek közt.

Rémisztő.

Draco előre nézett, és megpróbált előállni valami hatékony módszerrel, hogy kimenekülhessen ebből a beszélgetésből.

– Szóval az...?

– Nézd – szólt közbe Draco –, az az érzésem, hogy téged nem annyira az izgat, milyen a Roxfort, hanem inkább a valóságod vonatkoztatási rendszerében beálló hirtelen és drámai változás aggaszt. Megértem, hogy ez elég gyakori a muglik közt nevelkedett boszorkányok és varázslók közt.

A másik döbbent némaságban bámult Dracóra. Ajka szorosan összepréselődött.

– De nincs ok az aggodalomra. Az iskola évszázadok óta fogad mugli születésű tizenegy éveseket. És a nyakad körüli, gyógyuló kék-zöld foltokból meg a ruháid állapotából ítélve ez minden bizonnyal jelentős előrelépés lesz.

A fiú kinyitotta a száját, de nem mondott semmit. Egy pillanat múlva megint becsukta.

Dracónak nem tetszett a tekintete. Nem sikerült száz százalék bizonyossággal beazonosítania az érzelmet, de gyanús módon áhítatnak tűnt, Draco pedig nem tudta, hogyan kezelje ezt.

– Minden rendben lesz – mondta Draco, és előre fordult. Merlinnek hála, a talárja ujját felhajtó tű már majdnem végzett, ami azt jelentette, hogy mindjárt elmehet. – Mások is átmentek már ugyanezen az egzisztenciális válságon. A föld ugyanúgy forog tovább, csak egy másik szögből nézed majd. Maradj nyitott, és ne legyenek nagy elvárásaid, így sosem fogsz csalódni.

– Mi a neved? – kérdezte a fiú, és igen, egyértelműen áhítat volt a hangjában.

– Draco Malfoy.

Mielőtt még a fiú válaszolhatott volna, megjelent egy eladó, hogy ellenőrizze a munkát, amit a tű végzett Draco talárján. Mosolygott, és ezt mondta:

– Készen vagyunk, elmehetsz.

– Köszönöm. – A nő segítségével levette a talárt, majd leszállt a zsámolyról.

– Amúgy Harry vagyok! – szólt utána Harry, miközben Draco egyenesen a kijárat felé sietett.

– Bájos – felelte ő, és azonnal elfelejtette a nevet.