Káoszelmélet

16. fejezet: 1992. december 17.

A legjobb tanács, amit a káoszelmélet adhat nekünk, talán az, hogy ne ítéljünk elsőre; a váratlan történések részét képezhetik a normális viselkedésnek.

Edward Lorenz

  – Úgy nevezik, hogy horcrux – mondta Draco.

– Horcrux? – ismételte Harry, és közben rohant, hogy lépést tudjon vele tartani, miután elhagyták a Griffendél tornyot.

– És nem kis munkába került kideríteni. Hetekbe telt, mire teljesen megbizonyosodtam. Ez valami egészen ritka és megfoghatatlan sötét mágia. Speciális könyveket kellett rendelnem, mert a Roxfort könyvtárában egyszerűen nem volt erről semmi.

– Mire való?

– Ez egyfajta tároló – magyarázta. – A varázsló két részre osztja a lelkét, és az egyik felét egy tárgyba helyezi; leginkább egy erőteljes mágikus képességgel vagy érzelmi kötődéssel bíró valamibe. Aztán, ha a varázsló meghal, ezeket életre lehet kelteni.

Harrynek elakadt a lélegzete.

– Akkor ez az, ahogy...

– Igen – felelte Draco. – És ez azt jelenti, hogy többnek is lennie kell. Ezt a kúriában őrizték a '70-es évek óta, és ha ő tavaly kommunikált Mógussal...

Befordultak a sarkon a főfolyosóra, és lementek a lépcsőn az alacsonyabb szintre. A diákok kisebb csapatokban folyamatosan érkeztek a Nagyterembe.

– Szóval hogyan semmisítesz meg egy horcruxot?

– Van pár módja, de mind nagyon veszélyes és bonyolult, úgyhogy azt gondolom, egyszerűen csak fellőhetnénk a napba.

Harry megbotlott, és kis híján leesett az utolsó három lépcsőfokon.

– Te... ezt komolyan mondod? – kérdezte.

Draco felvonta a szemöldökét.

– Meg tudjuk csinálni? – folytatta Harry. – Fellőhetjük a napba?

Draco vállat vont.

– Persze. Csak elegendő mágikus energiát kell összegyűjteni egyetlen szállítóeszköznek szánt szerkezetbe, aztán megcélozni délben a napot. Egészen biztos vagyok, hogy még egy nagy hatalmú mágus által készített horcrux sem tud ellenállni egy majdnem hatezer Kelvin fokos felszíni hőmérsékletű óriás plazmagolyónak. Habár szerintem még az atmoszférán sem sikerül majd átjutnia.

– Te képes vagy építeni egy mágikus rakétát?

– Már csak szórakozásból is összerakok egyet – döntötte el Draco. Harry először nevetett, aztán egy pillanat múlva elkomolyodott.

– Szerencse, hogy hozzád került – mondta sötéten. – El tudod képzelni, mi történhetett volna, ha ez elszabadul?

– Egy horcrux magától nem igazán tud csinálni semmit – mondta Draco. – Csak akkor okozott volna problémát, ha valaki elég sokáig kommunikált volna vele ahhoz, hogy a hatása alá kerüljön. De ki olyan ostoba, hogy ha felfedez egy gondolkodó, beszélő naplót, nem adja át egyenesen egy tanárnak?

Mire végül megérkeztek, a Nagyterem zsúfolásig tele volt. Draco abban a pillanatban feliratkozott a Párbajszakkörre, ahogy meglátta a kastélyban a plakátokat – amelyek mindegyikét természetesen Gilderoy Lockhart mosolygó arca töltötte ki –, mert olyan nincs, hogy kihagyja Piton professzor és az ő bemutató párviadalát.

Látta Piton professzort a terem eleje felé sétálni; a férfi közben Lockhart professzorral beszélgetett kimérten, és már most úgy nézett ki, mintha meg akarná őt átkozni.

Óriási lesz, döntötte el Draco.

– Harry – érkezett egy hang bal felől. Draco odafordult, és meglepetésére Ron Weasleyt látta ott, kopott talárja fölött keresztbe tett karral, szeplős arcán rosszalló kifejezéssel. – Malfoy.

Harry habozva válaszolt:

– Ron.

– Szóval akkor végérvényesen Malfoyt választottad – mondta Ron.

– Hát, ha a másik lehetőség te vagy – vágott vissza Harry, mire Ron arca az élénkvörös egy előnytelen árnyalatát vette fel.

– Nem csak én gondolom azt, hogy bolond vagy! – sziszegte Ron, miközben csípőre tette a kezét és ellenségesen méregette Harryt. – A kastélyban mindenki erről beszél. Harry Potter legjobb barátja Draco Malfoy? Úgy tűnik, rajtad kívül mindenki tudja, hogy ez egyértelműen egy csapda.

– Nem tudsz erről semmit! – mondta Harry, és most már ő is kezdett feldühödni. – Fogalmad sincs, min ment keresztül, a családja hogyan...

Draco megragadta a vállát, és annál fogva megfordította a fiút, hogy egy nyugtató pillantással lecsillapítsa. Harry összeráncolta a homlokát, de engedelmesen elhallgatott. Azonban még mindig Ront nézte.

– Biztos vagyok benne, hogy ez a kis kenetteljes szónoklat majd megváltoztatja a véleményét, Weasley – mondta Draco. – Végtére is annyira jól működött az elmúlt másfél évben is. Megnyugodhatsz, hogy ez nem elpazarolt energia, és semmiképp sem tűnsz olyannak tőle, mint egy sértődött kisgyerek.

Draco nem hitte, hogy ez lehetséges, de Weasley még az eddiginél is jobban elvörösödött.

– Téged senki nem kérdezett, Malfoy.

– Téged sem, de ez nyilvánvalóan nem tartott vissza.

A fiú annyira mérgesnek nézett ki, hogy Draco azt hitte, mindjárt támadni fog – de szerencsére Lockhart professzor a figyelmüket kérte, mire az összes jelenlévő diák odament, hogy a terem közepén felállított asztal köré gyűljön.

A bevezető és az azt követő demonstráció elkezdődött, Dracónak pedig minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne törjön ki eszelős nevetésben, amikor Lockhart professzor egy nyakatekert és rosszul ejtett varázsigével kezdett, majd Piton professzor, aki egy villámgyors Capitulatust szórt rá, azonnal le is fegyverezte. A mellette álló Harry nem tudta olyan jól leplezni a nevetését, egyik kezét a szájára kellett szorítania.

Ám Lockhart professzor könnyedén lerázta magáról a szégyent, és mintha mi sem történt volna, párokba rendezte a jelenlévőket, hogy gyakorolják a lefegyverzőbűbájt.

Harry már Draco felé fordult, és ki is nyitotta a száját, hogy feltegye a nyilvánvaló kérdést, amikor Lockhart egyszer csak mellettük termett.

– Mr Malfoy! – mondta. – Úgy hiszem, ígértem önnek némi személyre szabott oktatást.

– Ó – mondta Draco, Harry és Lockhart professzor közt kapkodva a tekintetét.

– Mr Potter – mondta Lockhart professzor –, elnézését kérem, amiért megfosztom a barátjától, de miért nem áll párba Mr Weasleyvel?

Mindketten egyszerre néztek jobbra, ahol Ron egy, Draco emlékezete szerint Parvati nevű griffendéles lány mellett állt. Ron szemöldökráncolva nézett vissza rájuk.

– Én nem... – kezdte volna Harry.

– Nagyszerű! – vágott közbe Lockhart, kezét nyújtva Dracónak, hogy felsegítse az emelvényre.

Draco vetett egy bocsánatkérő pillantást Harryre, majd megragadta Lockhart professzor kezét.

Piton professzor, mihelyst fölért az emelvényre, a háta mögött összekulcsolt kézzel és hullámzó talárral közeledett. Mialatt Lockhart professzor arról fecsegett, hogy nem fogja bántani Dracót, és hogy arra törekszik, hogy a fiú a legtöbbet tanulhassa, Piton professzor lehajtotta a fejét, hogy halkan megszólítsa a fiút:

– Ne tégy túl nagy kárt benne – mondta.

Draco nem figyelt oda annyira, amennyire talán kellett volna.

– Gondoskodna róla, hogy Harry és Ron ne öljék meg egymást? – kérdezte, a nyakát nyújtogatva, hogy jobban láthassa őket. Ron vörös hajából csak alig látott valamit Harry fekete üstöke mellett.

Piton professzor fejét oldalt fordítva rájuk pillantott.

– Nem garantálhatok semmit.

– Akkor én sem garantálhatom, hogy nem fogok túl nagy kárt tenni Lockhart professzorban.

– Draco, higgy nekem, annak az embernek, akinek épp most volt lehetősége vaktában megátkozni őt; olyan, mint belerúgni egy golymókba. Könnyű, dicstelen és utána bűntudatod lesz.

– Épp most kaptak össze – mondta Draco. – Csak lépjen közbe, ha elkezdenének verekedni.

Piton professzor sóhajtott egyet.

– Rendben. De én is elvárom, hogy teljesítsd, amire kértelek.

– Jó, jó – felelte a fiú, miközben előhúzta a pálcáját az ingujjából. – Semmi maradandó kár. Most őszintén, ő a tanárom, mégis mit csinálhatnék?

Válasz helyett Piton professzor csak felvonta egyik szemöldökét, teljes tudatában annak, Draco mire lenne képes. A férfi lelépett az emelvényről, és elment, hogy szemmel tartsa a párokba rendezett diákokat, amint azok elkezdték gyakorolni a lefegyverző bűbájt.

– Csak azt akarom mondani, hogy nincs oka aggodalomra; semmilyen módon nem fogom bántani! Készen áll, Mr Malfoy?

Draco előre fordult, bár fél szemmel továbbra is Ront és Harryt figyelte.

– Természetesen professzor.

– Csak egyszerű támadás és eltérítő bűbájok! Én támadok, ön védekezik, ön támad, én védekezek, és így tovább.

– Rendben. – A fiú látta, hogy Ron valamit morgott Harrynek, miközben mindketten előhúzták pálcáikat az ingujjukból.

– Az elsőt úgy hívják, hátráltató ártás, az egyik kedvencem! Talán még emlékszik, hogy ezt használtam nagy sikerrel a Véres napok vámpírföldön című könyvemben is, amikor...

Most már veszekedtek. Dracónak tényleg ott kellett volna lennie; tisztában volt vele, hogy mindketten igen lobbanékonyak tudnak lenni, Harry pedig különösen hajlamos volt túlzottan védelmezővé válni, ha az emberek őróla, Dracóról mondtak valami rosszat.

Lockhart professzor fecsegett még valamit, mielőtt kiszórt volna egy harmatgyenge kis átkot; Draco kivédte egy pajzsbűbájjal anélkül, hogy odanézett volna.

És most már kiabáltak is egymással. Nagyszerű. Draco végignézett a tömegen Piton professzort keresve, miközben mérgesen kiszórt egy lábbilincselő bűbájt – ez elég ártalmatlan lesz, nem? –, de amint Harry és Ron veszekedése kezdett elfajulni, a két fiú átkokat is szórt egymásra.

Valahol a látószöge peremén Lockhart professzor összecsuklott az emelvényen. Draco kizárta őt a tudatából, és a két fiú beszélgetésére próbált figyelni. Ám csak töredékeket tudott kivenni belőle.

– ...miért nem bírod belátni, hogy tévedsz...?

– ...rohadtul nyilvánvaló, hogy készül valamire, bárcsak hallgatnál a józan észre...!

– Hallgatni a józan észre, ez elég ironikus; azt a rengeteg alaptalan pletykát elnézve, ami az iskolában terjed, úgy tűnik, senkinek sincs józan esze.

Az átkaik kezdtek egyre ádázabbakká válni. A fenébe is, hol van Piton professzor?

– Ha-ha-ha, Mr Malfoy, ez... jó találat volt! Nagyon jó találat! Természetesen, ha akartam volna, kivédtem volna, de arra gondoltam, jobb, ha bemutatom...

Félúton afelé, hogy felálljon, Lockhart professzor, lábain még mindig a bilincselőátokkal, megint összecsuklott az emelvényen. Draco vetett feléje egy fél pillantást, feloldotta az átkot, aztán megint Ron és Harry felé nézett.

– Semmit nem tudsz róla! – kiáltotta Harry.

– Azt tudom, hogy egy mocskos kígyó! Serpensortia!

Számos diák felkiáltott. Draco ismerte a bűbájt, és magában káromkodott egyet, miközben lemászott az emelvényről, majd feléjük tartva átvágott a tömegen.

A kiáltások abbamaradtak, hogy átvegye helyüket egy sokkal mélyebb, rémült csönd. Amint Draco utat tört magának a diákok közt, meglátott egy hatalmas anakondát a padlón; lassú, elnyújtott mozgással Harry felé tekergőzött. Harry ajkai mozogtak, de Draco egyetlen szót sem értett meg – azonban ki tudott venni egy halk, félelmetes, sziszegő hangot.

Draco számára eltartott pár pillanatig, míg összerakta, mi is az, amit hall.

– Finite incantatem – szólt Piton professzor a hátuk mögül, mire a kígyó lángba borult, majd semmivé vált.

Arckifejezése alapján mindannyiuk közül Ron volt a leginkább meglepődve. Bár valójában az egyetlen, aki úgy tűnt, hogy nem érti, mire fel ez a felhajtás, az Harry volt.

Draco kiszáradt szájjal nyelt egyet.

– Most már összeállt – suttogta Ron. – Most már értem. Nem ő ront meg téged. Te már eleve romlott vagy.

Harry értetlenül bámult rá.

– Én... mi?

Draco megragadta a könyökét.

– Mennünk kell – mondta Harrynek. – Most rögtön.

– De én... miről beszél ez?

– Talán ezért keresi őt a Sötét Nagyúr – suttogta a lány-akit-talán-Parvatinak-hívnak, úgy, hogy lehetőleg mindenki hallja. – Mert meg akar szabadulni a konkurenciától.

– Mindenki folytassa a munkát – kiáltotta Piton professzor. – Elég a sugdolózásból!

Draco megint húzni kezdte Harryt a karjánál fogva, mire a fiú elbotlott. A hollóhátas kavargó gondolatokkal rángatta őt ki a Nagyteremből.

– Mit értett ez alatt? – kérdezte Harry menet közben. – Azt mondta, romlott vagyok.

Draco nem szólalt meg, ajka egyetlen vonallá préselődve maradt, amíg a Nagyterem ajtaja egy végzetes, dörrenő hanggal be nem csukódott mögöttük.

– Draco!

A fiú egyik kezét a zsebébe gyűrte, és ujjai hegyével kitapintotta az ismerős gumilabdát. Kibírhatatlanul súlyosnak és mozdíthatatlannak érezte.

– Párszaszájú vagy.

– Mi vagyok?

Draco odafordult. Harry olyan rémültnek tűnt – rémültnek, feldúltnak, összezavarodottnak. Draco szemben találta magát a különös ténnyel, amit akkor észlelt először, amikor felismerte, hogy Harry a barátja; a ténnyel, amit talán egészen eddig a pillanatig nem nevezett nevén.

Mindennél jobban szerette volna megvédeni Harryt. Látta, ahogy belökték őt egy olyan világba, ami arra kényszerítette, hogy túl hamar felnőjön, és ezt le akarta lassítani; látta egy családban, ami rosszul bánt vele, ezért elrejtette őt biztonságos helyre; látta halálra rémülni, és el akarta űzni a félelmét.

Ezelőtt még soha nem érzett így senki iránt. Az érzéstől kellemetlenül gyorsan vert a szíve.

– Sétáljunk egyet – mondta Draco. – Elmagyarázom.

Véletlen egybeesés, gondolta Draco. Annak kell lennie. Azonban agya leghátsó részében tudta, hogy többé már nem hisz a véletlenekben.