50. fejezet: 1995. augusztus 20.

629 69 27
                                    

Minden kedves olvasómnak boldog karácsonyt kívánok! :)


Egy apa szíve a természet mesterműve. 

  Antoine François Prévost


Az Imperius-átok egyik legmeglepőbb mellékhatása az volt, hogy ellenállóképességet adott Dracónak a dementorok ellen. Talán azért volt így, mert Draco énjének minden valódi része olyan mélyre temetődött, hogy nem lehettek rájuk hatással, de az is lehet, hogy az átok sötét mágiája és a dementorok közti hasonlóság tette.

Akárhogy is, épp egy szirtfokon épült toronyban állt a tenger közepén, fölfelé nézett az égen összesereglett tömegükre, és nem érzett semmit.

– A legfontosabb az abszolút csönd – kiáltotta a zúgó szélbe. – Ne pazaroljátok az időt arra, hogy csókot adtok annak, aki riadót fúj, csak öljétek meg. Legyen gyors, hatékony és lenyomozhatatlan.

Szünetet tartott, várva valami visszajelzésre, hogy megértették, ám nem jött ilyesmi. Csak körbe-körbe szálltak, morgolódó, csavarodó árnyakként, és szemlátomást semmilyen hatást sem gyakorolt rájuk a jeges, viharos erejű, tengeri szél.

– Az alján kezdjétek, és felfelé folytassátok – folytatta. – Ha az épület biztosítva lesz, mi is bemegyünk, és elkezdjük a szöktetést.

Megint elhallgatott, de amikor nem mozdultak, rájuk kiáltott.

– Menjetek!

Vízhullámokként fodrozódva távolodtak az Azkaban sötét, fenyegető tornya felé. Draco felemelte a karját, hogy védje szemét a széltől és láthassa őket, ahogy átszivárognak a keskeny, rácsozott ablakokon, mintha csak tintából lennének.

– Ez egy jó terv.

Draco átnézett a válla fölött. Apja épp mögötte állt, leszakadva a halálfalók kis csoportjától, akiket Draco választott ki, hogy magával vigye.

– Persze, hogy az – felelte Draco. – Ha esetleg nem tűnt volna fel, kiemelkedően okos vagyok.

Apja örömtelenül mosolygott.

– A Sötét Nagyúr munkája kifogástalan lett – mondta, és Draco nem igazán tudta beazonosítani a hangszínét. – Tényleg lerombolta a legbelsőbb lényedet.

Draco némán meredt rá. Egy erőteljes széllökés belekapott apja köpenyébe.

– Emlékszem, egyszer, amikor fiatalabb voltál – folytatta, és közelebb lépett, hogy ne kelljen túlkiabálnia a szelet –, nem lehettél több öt vagy hat évesnél, épp hernyókra vadásztál a kertben a nemesítési kísérleteidhez, de ehelyett egy törött szárnyú madarat találtál. Odahoztad hozzám, és azt kérted, vigyük egyenesen a Szent Mungóba.

Draco is emlékezett arra a napra, de nem mondott semmit.

– Megpróbáltam elmagyarázni, hogy a Szent Mungóban nem gyógyítanak madarakat, és hogy sokkal jobb lenne véget vetni a szerencsétlen teremtmény szenvedéseinek, végtére is komoly sérülést szenvedett, és semmiképp sem tudott volna újra repülni. De te abszolút hajthatatlan voltál.

– Egy madár nem csupán a repülést jelenti, apám – mondtad –, és az élet is több a korlátoknál. – Ragaszkodtál hozzá, hogy megalapítsd a... minek is nevezted?

– Draco Malfoy Menhely Rokkantul Életrevaló Állatoknak – mondta Draco közömbös hangon.

– Először jött az a madár, utána a béna lábú kertitörpe, aztán a mezei egér. Merlin tudja, hol szedted össze ezeket, de felállítottál nekik a laboratóriumban egy hatalmas terráriumot, hogy abban éljenek, kikísérletezted az étrendjüket, alapvető állatorvosi ismereteket tanultál...

Draco tarkójánál megint megjelent a viszketés. Egy része szinte dühös volt. Mi értelme van most ennek? És miért kezd el ettől égni a szeme?

– Az a kisfiú – folytatta apja erőtlen hangon –, aki korához képest meglepően éretten viszonyult az élethez, és ezt csak tovább erősítette a jóindulata, soha nem adta volna parancsba annyi ember megölését.

Draco keze nem remegett. A torka nem szorult el. Nem érzett semmit. Nem érzett semmit.

– Vajon hová tűnhetett?

– Néha – szólalt meg Draco – én is elgondolkodom rajta.

Fülsiketítő csönd támadt. Túl sokáig tartott. Draco azon töprengett, talán túl sokat mondott.

– Draco... – kezdte volna apja, de Draco felemelte egyik kezét.

– Ne – mondta. – Ne mondj semmit. Ne adj rá okot, hogy kételkedni kezdjek abban, hogy az előnyeid túlsúlyban vannak a kockázataiddal szemben. Szükségem van rád.

A mondat mindkettejüket meglepte, de főleg Dracót.

Nekünk – helyesbített Draco élesen. Hirtelen mintha elakadt volna a lélegzete. – Nekünk van szükségünk rád. A... kapcsolataidra, támogatásodra...

– Draco – mondta megint az apja, ám a hangja megváltozott. Gyengédebb lett. Dracót belülről emésztette fel. Nem volt ott semmi, semmi, és ez a semmi égette hamuvá belülről.

Szörnyű sikoly harsant mögötte, a torony irányából. Draco lenyelte aggodalmát. Bármi is lángolt föl benne, félrelökte.

– Ez a jel – mondta Draco, és sarkon fordulva a torony felé viharzott, félretaszítva azt a félelmetes, égető, fájó semmit.

– Draco.

Akaratlanul is megállt, és visszanézett.

– Nekem is szükségem van rád. Ugye, tudod?

Még ha akart volna is, még ha tudott volna is, még ha tudta volna is, mit mondjon, Draco akkor sem válaszolt volna. Tovább botorkált az Azkaban hatalmas, fekete kapuja felé. 

KáoszelméletWhere stories live. Discover now