Káoszelmélet

41. fejezet: 1995. június 24.

El tudom fogadni a halált, de nem tudom elfogadni az árulást. 

Malcolm X 

  Draco bejelenthette volna az érkezését, de amint belépett a sátorba és megpillantotta Harryt, aki épp a védőmellényét vette fel, megbénult, noha fogalma sem volt, mitől. Talán a félelemtől? Bűntudattól? Aggódástól?

Végül Harry megfordult, hogy megragadja az övét, és akkor észrevette Dracót. Kicsit meglepődött, de aztán rögtön elmosolyodott, ez pedig valósággal kitépte Draco szívét a mellkasából.

– Szia – mondta. – Jöttél sok szerencsét kívánni?

A tömeg zaját, a korai skót nyár melegét mind kizárta a sátor vastag vászna. Draco számára ez elszigetelő volt; elzárta őt a külvilágtól, ám annál közelebb lökte a gaztettéhez. Ujjával kitapogatta a kis fiolát a zsebében, és életében először utálta magát.

– Draco? – folytatta Harry, amikor ő nem válaszolt.

Draco, érzései szerint teljességgel önző okokból átszelte a sátrat, beletúrt Harry hajába, és megcsókolta őt. Ha a csókjaik általában olyanok voltak, mint egy villámcsapás, ez földelőkábel volt. Elkapta a villámot és mélyre temette, biztonságba. A maga módján erős, egyszerű, támaszt nyújtó és csodálatos volt. Draco jól elraktározta az emlékezetében, mert valahol legbelül tudta, hogy talán ez lesz az utolsó csókjuk.

Harry Draco csípőjére tette a kezét, és pár centire elhúzódott, hogy kinyissa a szemét és a fiú arcába nézzen.

– Draco – szólalt meg, de ő elhallgattatta egy újabb csókkal.

– Ne – mondta Draco. – Kérlek, ne beszélj. Ne tedd ezt a szükségesnél nehezebbé.

Harry zöld szeme lágyan tekintett rá, keze a csípőjéről a hátára csúszott, hogy közelebb vonja a fiút. Draco a homlokát a Harryéhez döntötte, és becsukta a szemét, belélegezve a cédrus és a szappan illatát.

– Annyira sajnálom, Harry – mondta. Próbált nyugodt hangnemet megütni, de a szívfájdalma, reménytelensége és félelme átszivárgott az álcája repedésein.

– Sajnálod? Mit sajnálsz?

– Nincs más mód – felelte Draco. – Holtbiztos, hogy soha nem egyeztél volna bele, ha az egyenes úton próbálkozom. Nem akartad volna, hogy veszélynek tegyem ki magamat – mosolygott örömtelenül. – Mindketten annyira készek volnánk meghalni egymásért, és ugyanakkor nem hagynánk, hogy a másik ugyanezt megtegye. Nem kerülte el a figyelmemet a helyzet iróniája.

Harry arcán a riadalom egyre fokozódott. Elhúzódott Dracótól.

– Miről beszélsz?

– Sosem kérhetem, hogy bocsáss meg nekem, de az önző énem reménytelenül vágyik rá, hogy megtedd...

– Draco – szólt rá Harry élesen. – Draco, miről beszélsz?

– Elég hamar rá fogsz jönni – felelte Draco erőtlen, szánalmas hangon. – Az altató már bármelyik pillanatban hathat.

– Altató?

– Az egyetlen, amiről biztosan tudjuk, hogy a Sötét Nagyúr a megmérettetéstől reméli, az te vagy, és ezt nem adhatjuk meg neki – jelentette ki Draco szomorúan, miközben Harry a homlokára tette a kezét, és tántorogni kezdett.

– Mit... Draco, mit tettél...?

– Pár óra múlva elmúlik a hatása – biztosította a fiú.

Harry megbotlott, Draco pedig előrelendült, hogy elkapja, mielőtt még térdre esett volna. Draco látta a szemében, ahogy keményen és elkeseredetten próbált küzdeni az altató ellen, ami aztán legyűrte. Ezután leengedte őt a sátorfal mellett álló, rugalmas matracra.

– Draco – mondta Harry –, ezt nem...

– Sajnálom – suttogta Draco, és valóban így volt. Úgy érezte, a bűne olyan nehéz, hogy menten összetörik a súlya alatt. – Annyira sajnálom, Harry.

– Draco...

Draco csak nézett rá, míg Harryt teljesen ki nem ütötte a szer. Nézte, ahogy a fiú arcizmai egyenként ellazulnak, majd végül olyannak tűnt, mintha csak aludna. Draco szeme égett, a torka elszorult, de nem akart sírni. Nem lehetett. Nem volt rá idő.

Lehúzta a védőfelszerelést Harryről, majd felvette, félretéve a mellkasában lévő rettenetes fájdalmat. Egy számmal nagyobb volt rá – Harry mindig is magasabb volt nála egy pár centivel –, de nem számított. Amikor felöltözött, elővette a fiolát a zsebéből, és megforgatta a tenyerében.

Kihúzott egy hajszálat Harry fejéből, és hozzáadta a színtelen Százfűlé-főzethez, ami azonnal ragyogó, élénkzölddé változott.

Tekintete a bájitalról az eszméletlen, immár csak pólóban és nadrágban fekvő Harryre vándorolt. Nem sírt. Nem sírhatott.

Egyetlen hajtásra kiitta a főzetet. Három perccel később leemelte Harry arcáról a szemüveget, és kilépett a napfényre, a morajló, ritmikus kántálásba: Potter! Potter! Potter!