Káoszelmélet

38. fejezet: 1995. február 24

Ha semmi sem ment meg minket a haláltól, a szerelem legalább megmenthet az élettől. 

  Pablo Neruda 

  Draco vízről és énekszóról álmodott.

Mélykékről és áthatolhatatlan feketeségről, ide-oda lökdöső áramlatokról, és állandóan, minden oldalról körbeölelő nyomásról álmodott. Sötét és disszonáns, a maga különös módján mégis gyönyörű zenéről álmodott. Furcsa árnyakat, lehetetlen formákat álmodott, olyan látomások képében, amik hullámzottak, csavarodtak és fodrozódtak.

Addig álmodott, míg hirtelen egy reccsenés zaja ébresztette fel.

– Draco! Draco!

Nehéznek, zavartnak érezte magát és fázott. Azután kezek ragadták meg, kivehetetlen beszéd és riadalom hangjai csendültek. Nem mozdult. Nem tudta, képes-e rá.

– Draco, ó, egek... Piton professzor!

Ki kellene nyitnia a szemét. Miért nem tudja kinyitni a szemét?

– Piton professzor, kérem...!

– Mágikus álomba merült.

Ez megmagyarázott egyet s mást.

– Lépjen hátrébb, engedjen...

Hűvös fa nyomódott a homlokához, és egy pillanattal később a ködös bénultság szétpattant körülötte, mint a buborék. A légszomj sikítva tört rá egyszeriben, ő pedig összerándult, és vett egy éles, fájdalmas lélegzetet.

– Draco, ó, Istenem...!

Valaki szorosan átölelte. Draco kinyitotta a szemét, és míg víz folyt le az arcán, az elméje megpróbált rájönni, miről maradt le. Futótűzként rohanták meg tények és összefüggések...

Szabad ég... tó... cédrus és szappan... Harry... Piton professzor... nézők... villanó vakuk...

– Ez a második megmérettetés – mondta Piton professzor, mellette guggolva a fűben, egy pillanattal azután, hogy Draco magától is rájött. – Ne ijedj meg.

Draco túlságosan zihált ahhoz, hogy válaszolni tudjon.

– Jól vagy? – kérdezte Harry kissé hátrébb húzódva, hogy belenézhessen a szemébe. Pont olyan csurom vizes volt, mint ő, sötét haja a homlokához tapadt, szemüvegén vízcseppek csillogtak. Amikor Dracótól nem érkezett felelet, folytatta: – Draco! Jól vagy?

Dracónak sikerült bólintania. A bűbáj csak lassacskán múlt el róla, a kábulat mélységeiből fokozatosan került a felszínre. Még mindig azon volt, hogy visszanyerje az öntudatát, amikor Harry közel hajolt hozzá, és megcsókolta.

Draco már kezdetben is légszomjjal küzdött, de a csóktól a maradék reménye is szertefoszlott, hogy valaha utoléri magát. Fél füllel suttogást és petárdák hangját hallotta, de ez nemcsak hogy nem érdekelte; masszívan tudomást sem vett róla, mivel a megfulladás határán járt épp és még Harry is csókolta, és bárki, akinek erkölcsi aggályai voltak ezzel kapcsolatban, annak nyugodtan torkán akadhatott a felháborodása.

Mindent beleadva viszonozta a csókot, ám az nem tartott olyan sokáig, mint szerette volna. Egy pillanat múlva Harry elhúzódott, és Piton professzor felé fordult.

– Vissza kell mennem – jelentette ki. – Gabrielle még odalent van.

– Harry – kezdte Piton professzor. – A visszaszámláló...

De Harry nem figyelt. Átázott talárja zsebéből előhúzta Draco speciális, varangydudva-kivonat főzetét, és lenyelt belőle még egy kortyot.

– Mindjárt itt vagyok! – mondta, mielőtt nekifutásból fejest ugrott, és leúszott a tó mélyébe.

Draco utánabámult. Ha képes lett volna jobban uralni az izmait, megpróbálta volna őt megállítani.

– A próba... – nyögte Draco, de Piton professzor félbeszakította.

– Igen, Draco, valóban félreértetted a tojás adta segítséget.

A fiú nagyot nyelt.

– Harry legféltettebb kincse nem a láthatatlanná tévő köpenye.

Draco nem volt abban a formában, hogy jobban elmélyedjen a gondolatban, de nem tudta megállítani a lassan terjedő melegséget, ami hastájékon kezdődött, és belülről fűteni kezdte.

Harry egy reménytelenül szentimentális griffendéles bolond volt, ő pedig még soha életében nem akarta ennyire megcsókolni.

És naná, hogy faképnél kellett hagynia, hogy önmagát veszélybe sodorva megmentsen valaki mást. Griffendéles barom.

– Gyerünk, meg kell szárítkoznod – mondta Piton professzor, és talpra segítette Dracót. A fiú el volt szánva rá, hogy kivárja, míg Harry visszaérkezik, akármeddig is tart. Ha kell, leereszti a tavat. Abban a pillanatban egy nagyon békés és egyszerű módon biztosan tudta, hogy boldogan és lelkesen megölne bárkit, aki Harry számára fenyegetést jelenthet; hogy akár meg is halna érte, és ez volt a legrémisztőbb és legegyértelműbb bizonyosság, amivel életében találkozott.