Káoszelmélet

33. fejezet: 1994. november 22.

Szemed nedves, ajkad száraz,

Forró találkozást várnak.

Ne várasd hát tovább őket;

Csókok mennek veszendőbe.

  Edmund Vance Cooke  

  – Szóval itt vagy – mondta Harry, és ez olyan váratlanul érte Dracót, hogy kis híján tönkretette nyolcórányi munkáját azzal, hogy leejtette a hálóterem padlójára. Megpördült ültében.

– Harry?

– Legalább figyelmeztess, mielőtt eltűnsz a föld színéről – mondta a fiú láthatatlanná tevő köpenyét a karjára dobva.

Draco méltatlankodva sóhajtott.

– Nem tűntem el a föld színéről. – Visszafordult. Nem fáradt azzal, hogy megkérdezze, miért van Harry a Hollóhát hálótermében; ez már nem az első alkalom volt, hogy a fiú belopódzott a toronyba, és Draco arra gyanakodott, hogy nem is az utolsó. Ő maga is jó néhányszor betört már a Griffendél-toronyba, amit személy szerint jóval lenyűgözőbbnek tartott, mivel ő még a láthatatlanság előnyét sem élvezhette közben.

– Nos, nem voltál ott ebédnél, sem vacsoránál.

– Kinek kell étel? Az evés unalmas. Már majdnem készen vagyok.

Harry odament az asztalhoz, és átkukucskált Draco válla fölött.

– Ez az a ki tudja milyen veszélyes orvosi akármi, amin dolgoztál?

– Nem, azt most felfüggesztettem. Ez sokkal hasznosabb lesz, főleg a most következő első feladatnál.

Harry meglepettnek tűnt.

– Ezt nekem csináltad?

– Nos, mivel ott nem lehetek majd veled, azt gondolom, ez a második legjobb megoldás. Azt hiszem, pánikgombnak fogom elnevezni.

– Pánikgomb?

Draco felemelte a fény felé. Megközelítőleg egy öngyújtó méretével és formájával rendelkezett; vékony volt és fényes, kupakkal a tetején.

– Vagy az, vagy az „ó, a francba" gomb, és ki tudja, mikor lesz megfelelő társaságunk is hozzá, hogy használjuk.

Harry leült Draco ágya szélére az asztalhoz közel.

– Mire képes?

– Több mindenre. Ha megnyomod itt ezt a gombot, akkor tíz méterrel távolabbra teleportál téged egy véletlenszerű irányba, hogy elkerülhess bármely feléd száguldó kellemetlenséget. Hozzáadtam azt a funkciót is, hogy kikerüljön élettelen tárgyakat, hogy ne köss ki fél lábbal egy falban vagy ilyesmi.

Harry elvigyorodott, Draco pedig mindent beleadott, hogy ez ne vonja el a figyelmét.

– Ez a második gomb egy nagyon erős mágikus pajzsot hoz létre – folytatta. – Tízezer Newton erőnek és nyolcszáz Kelvin foknak képes ellenállni, habár kell neki egy óra, hogy használat után újratöltődjön.

– Ez már hasznos lesz – mondta Harry.

– Végül pedig, ez az utolsó gomb egy vészzsupszkulcs. Pillanatnyilag Piton professzor irodájába visz, de ez megváltoztatható, mint bármely más zsupszkulcs esetében. Lehet, hogy a Trimágus Tusán nem veszed hasznát, de hát melyik pánikgombnak nincs biztonságos helyre vezető zsupszkulcsa, nemigaz?

– Egy olyan pánikgombnak sincs, amelyről hallottam – mondta Harry. – Mivel még eddig semmilyen pánikgombról nem hallottam, de a technikailag korrekt kivitelezés a legmegfelelőbb fajta.

– Természetesen semmit sem használhatsz majd a pálcád kivételével, de magadhoz hívhatod. Én is nézni foglak, és ott lesz nálam, úgyhogy nem kell majd messzire utaznia.

– Szabad?

Draco felállt, és odament, ahol Harry ült az ágyon. Átadta neki, Harry pedig óvatosan megforgatta a kezében.

– Felteszem, nem lenne sok értelme elmodani neked, mekkora zseni vagy – szólalt meg Harry felnézve Dracóra.

Draco megforgatta a szemét.

– Ez tényleg lenyűgöző, Draco – erősködött. – Ez valami komolyan magas szintű mágia. És bitang hasznos lesz a sárkány ellen.

Draco összevonta a szemöldökét.

– Sárkány?

– Azért jöttem, hogy ezt elmondjam – felelte Harry. – Az első próba sárkányok. Kint voltam meglátogatni Hagridot, és láttam őket.

Draco beszívta a levegőt, és lassan kifújta.

– Sárkányok – ismételte. – A fenébe is, azok nem lacafacáznak.

– Piton professzor segített felfejlődni defenzív mágiából, ami nagyon hasznos volt, és most itt van nekem ez, ami szintén nagyon hasznos, de...

– De a másik oldalon meg sárkányok vannak.

– Ja – sóhajtott Harry. – Gondolom, nincs semmi ötleted.

– Csak egy pár – felelte a fiú. – Majd nézek néhány könyvet, aztán megkereslek holnap reggeli után.

Harry bólintott, és megint lenézett a pánikgombra. A hüvelykujjával lassan végigsimított a fényes ezüstön.

– Félsz? – kérdezte Draco anélkül, hogy meggondolta volna, mire Harry felnézett.

– A sárkányoktól?

– Mindentől.

Harry nem válaszolt azonnal.

– Ideges vagyok, azt hiszem – felelte.

– Meg is halhatsz. Haltak már meg emberek ezekben a játékokban.

– Én nem mernék ilyet tenni – mondta Harry féloldalasan Dracóra vigyorogva, Draco pedig már érezte is, ahogy ennek láttán kezd ellágyulni. – Ha lennék olyan arcátlan, hogy meghaljak, te feltámasztanál, csak hogy újra meggyilkolhass.

– Ez a terved? – kérdezte Draco kissé érzelmesebben, mint szerette volna. – Pusztán a makacsság erejével túlélni?

– Griffendéles vagyok – mondta Harry egy vállrándítással, ahelyett, hogy rendesen válaszolt volna. Draco erős késztetést érzett, hogy térden rúgja, de kényelmetlen sebezhetősség és törékenység állt be a beszélgetésük során.

– Ne halj meg – kérte Draco jóval több érzelemmel, mint amennyit megengedhetett volna magának. Ettől Harrynek elkerekedett a szeme, majd a fiú gyengéden, megértően összevonta a szemöldökét.

– Rendben leszek. – Kinyúlt, és két kezével megragadta Dracóét. Draco hirtelen tudatára ébredt, milyen közel is vannak, és nyelt egyet. Hosszú másodpercekig mindketten csak csendben meredtek a kezeikre.

– Harry – kezdte Draco, a fiú pedig felnézett –, az elmúlt néhány hónapban... az ilyen pillanatokban, mint ez is... vajon képzelődtem?

Harry is nyelt egyet, egyébként nyugodtnak tűnt.

– Nem képzelődtél – válaszolta.

Draco természetesen sem akkor, sem soha azelőtt nem volt az a fajta ember, aki kevesebbet látott volna a pontos helyzetnél, de azt hallva, hogy Harry hangosan kimondja, a zsigerei ugyanúgy görcsbe ugrottak. A pillangó, ami addig a hátán pihent, most a mellkasára röppent.

– Akkor mindig, amikor...

– Igen – mondta Harry. – Úgy érzem, már majd' egy éve próbállak megcsókolni.

Draco mellkasában forró, kavargó, függővé tévő nyomásérzés keletkezett, ami nőttön-nőtt. A nyílt beismerés hallatán a fiút a legtisztább, legcsöndesebb és legegyszerűbb öröm járta át, amit valaha tapasztalt. Lassan beszívta a levegőt.

– Ha ez számít valamit – flelte –, én is mindig vissza akartalak csókolni.

Csend borult rájuk. Harry, még mindig az ágy szélén ülve, egyik kezét felemelte, Draco nyaka köré csúsztatta, és ujjaival a hajába túrt.

– Akkor csókolj meg most – suttogta.

Draco szíve már nem vert, hanem valósággal vibrált a mellkasában, mint egy kolibri szárnya, ő pedig nyelt egyet, és odahajtotta a fejét, ahogy Harry megemelte az állát...

– Megzavartam valamit?

Draco nem tudta, ki lehet az, de kísértést érzett, hogy elvből kivégezze. Átnézett a válla fölött.

Luna, a fiú egyik szimpatikusabb ismerőse állt az ajtóban, olyan arckifejezéssel, ami félúton volt a fókuszálatlan és a fondorlatos közt.

– Ez a fiúk hálóterme, Luna – harsogta Draco.

– De ugyanúgy a Hollóhát tornya – válaszolta a lány tétova, céltalan kuncogással, Harry pedig megköszörülte a torkát.

– Mit akarsz? – kérdezte Draco, mert nagyon szeretett volna visszatérni a csókolózáshoz, különösen most, hogy már tudta, mindkét résztvevő fél egyértelműen és alaposan akarja is azt.

– Anthony azt akarja, kérjelek meg, hogy segíts neki lefordítani valamit franciára – mondta. – Szerelmeslevelet próbál írni Fleur Delacournak, és tudja, hogy te beszéled a nyelvet.

– Mondd meg neki – és nagyon fontos, hogy pontosan ezt a kifejezést használd –, hogy baszódjon meg.

– Gondolt rá, hogy ezt fogod mondani, ezért felhatalmazott, hogy vesztegesselek meg Merlin Lex Arcanájának első kiadásával, amit annyira szerettél volna az apja boltjából.

Draco meglátása szerint azért volt a legrosszabb hollóhátasnak lenni, mert az ember minden háztársa elég okos volt hozzá, hogy rávegyen arra, amire csak akar, még akkor is, ha az meglehetősen alkalmatlan. Draco már majd' megőrült, amikor ráakadt végre arra a könyvre Goldsteinék roxmortsi ajándékboltjában (hol találtak egyáltalán ilyen állapotú első kiadású Merlint?), és a rafinált kis mocsok bizonyára észrevette ezt.

A francba.

– És miért nem tudott saját maga idejönni, hogy megkérjen? – Akkor legalább Draco meg tudta volna rugdosni a nyomaték kedvéért.

– Ugyanazért, amiért a segítségedet akarja – felelte a lány. – Fleur Delacour.

Draco mordult egyet. Véla.

– Minden rendben – szólalt meg Harry. – Úgy értem, amúgy sem kellene itt lógnom; nem szeretném, ha túl sokan tudnák, hogy itt vagyok.

– Sajnálom – mondta Draco, mert így is volt.

Harry elvigyorodott.

– Mindent összevetve, nem bánom annyira.

Draco akarata ellenére is elolvadt attól a vigyortól.

– Akkor később találkozunk?

– Mindenképp – felelte Harry, még mindig vigyorogva.

– Ti, fiúk, imádnivalóak vagytok – állapította meg Luna.