Káoszelmélet

73. fejezet: 1996. október 5.

Mi értelme van a szabad akaratnak, ha nem köphetjük néha szembe a sorsot?

Jim Butcher

Egy hatalmas dörrenés hallatszott, és Dracót elvakította egy óriási fényvillanás. Beletelt néhány pillanatba, míg visszatért a látása.

– Ez az! – mondta Piton professzor. – Sikerült!

Amikor végre helyrejött a szeme, Draco Harryt pillantotta meg a falnál, a bonyolult pecsét mellett, amit Draco rajzolt fel oda. Kicsit zavartnak és kábának, ugyanakkor elégedettnek tűnt.

Egy serleget tartott a kezében. Draco a szobán keresztül is érezte rajta a sötét mágia szagát.

– Ki gondolta volna, hogy egyszer még szerencse lesz, hogy Voldemort lelkének egy darabját hordozom magamban?

Draco nem volt olyan biztos benne, hogy ő is szerencsének nevezné ezt – vakmerőség volt azt remélni, hogy a téren és időn kívüli bűbáj, ami a serleget rejti, reagálhat Harryre a fiúban rejlő horcrux miatt, de úgy tűnik, bejött. Még most is alig hitte el, hogy sikerült.

Piton professzor felállt és Harryhez lépett, aztán elvette a serleget, és forgatni kezdte a kezében.

– Gondoskodom a megsemmisítéséről – mondta.

– Lője a napba – javasolta Draco.

– Sokkal egyszerűbb Griffendél kardját használni.

– Pedig mennyivel költőibb volna a napba lőni.

Draco megragadta az asztalon heverő botot, és ránehezedett, hogy ő is fel tudjon állni. A Madame Pomfrey erős mozgatóbűbájával ellátott bot lehetővé tette számára a járást – habár talán nem is „járás" volt a megfelelő kifejezés rá, mert inkább lehetett bicegésnek nevezni –, ami mindent egybevetve elég is volt neki.

– Draco, nem kellene járnod – szólt rá Piton professzor szigorúan.

– Haldokolnom sem kéne, de amit muszáj, azt muszáj.

Az ablakhoz ment, és lenézett. A Hollóhát-torony tetejéből remek kilátás nyílt a tóra és az erdő széle körül Roxmortsra, ami zsongott a minden irányba jövő-menő emberektől. Amikor kifogytak az ágyakból a hálókörletekben, a tantermekben állítottak fel nekik lakrészeket. Amikor azok az ágyak is beteltek, Roxmortsba telepítettek embereket. Mostanra már Roxmorts is kezdett zsúfolttá válni. Hamarosan sátrakat kell majd felállítaniuk azoknak, akik még mindig folyamatosan érkeznek gyalogszerrel, hogy menedéket találjanak Roxfortban.

– Ne mondd ezt! – mondta Harry, Draco pedig sóhajtott egyet. – Most már nálunk van az összes horcrux, vagy legalábbis majdnem mind; koncentrálhatsz a nyakörv levételére.

– Harry... – mondta, de Harry tovább beszélt.

– Egyszerűen csak még nem volt időd rá, hogy komolyan foglalkozz vele – mondta, és egy pillanat múlva már Draco mellett volt, kezét a hátára tette. – Most már van. Elkoboztuk Voldemort terveit, tudjuk, hogy még nem áll szándékában támadni. Van idő.

– Harry – mondta megint –, tényleg azt hiszed, hogy csak nem volt még elég időm gondolkodni rajta?

Harry összeráncolta a homlokát.

– Nem adhatod fel csak úgy.

Már majd' egy hónapja voltak ilyen és ehhez hasonló vitáik. Draco minden egyes alkalommal egyre jobban utálta ezt. Kezdett az egész eljutni egy olyan pontra, ahol Harry már nemcsak makacs volt, hanem szándékosan szemellenzős is a helyzetet illetően, mindegy, hányszor magyarázta el neki Draco.

– Vannak szakértők, akikkel még nem beszéltünk – tódította Piton professzor is, Draco pedig összeszorította a szemét, mert ez már elviselhetetlenné vált –, lehetőségek, amiket még nem fedeztünk fel. Létezhet olyan módszer, ami...

– Abbahagyhatnánk végre? – kérdezte Draco hangosabban, mint akarta. – Abbahagyhatnánk, kérem, abbahagyhatnánk a színlelést, hogy minden rendben lesz?

Kinyitotta a szemét, és kettejükre meredt. Harry tekintete az ablakra szegeződött, Piton professzor szomorú és állhatatos pillantása viszont Dracóra.

– Nem látják, milyen helyzetben vagyunk? – kérdezte Draco, és nehéz volt nem kiabálnia. – Nincs semmi, amit tehetek! Nincs semmi, amit bárki is tehet! Haldoklom – mondta. – Az idegrendszerem megrongálódott, és minden nappal csak egyre romlik. A világon mindent megpróbáltam, ami visszafordíthatná az elváltozásokat vagy segíthetne levenni a nyakörvet, de semmi sem használt. Ha valamilyen csoda folytán élve kihúzom a háború végéig, akkor is egyenes úton leszek a lebénulás és a halál felé!

– És Harry, ki a fene vagy te, hogy azt mondd, ne adjam fel? Te magad már bele is törődtél, hogy Voldemorttal szembenézve fogsz meghalni!

– Ez nem...

– Ez ugyanaz, Harry, pontosan ugyanaz! – mondta Draco. – Két lábon járó hullák vagyunk! Csak úgy tűnik, én vagyok az egyetlen, aki ténylegesen el is fogadja ezt!

A csend úgy rohanta le a szobát, akár egy robogó vonat; hirtelen és pusztítóan.

– Az egész életemet úgy töltöttem, hogy a káosz és a bizonytalanság mögé bújtam – mondta Draco. – És most egy lassú és kérlelhetetlen bizonyosság fog megölni engem és a férfit, akit szeretek. – Keserűen felnevetett, és megint kinézett az ablakon. – Tetves irónia.

Újabb pillanat telt el, aztán:

– Nem – mondta Piton professzor.

– Mit ért az alatt, hogy nem?

– Úgy értem, hogy nem – felelte. – Nem fogadom el ezt a kishitű hozzáállást tőled, Draco Malfoy.

Draco érthetetlen módon mérges lett. Miért viselkedik a professzor ilyen önzőn? Miért kell ezt a lehetetlen helyzetet tovább nehezíteni?

– Annyira lefoglaltak a káosz, a végzet meg a kiszámíthatatlanság és kiszámíthatóság kérdései, hogy megfeledkeztél a filozófia legnagyobb kérdéséről, Draco – mondta. – Megfeledkeztél a szabad akaratról.

Draco majdnem felnevetett. Majdnem.

– Mi a szart számít a szabad akarat?

– Azt hiszed, hogy a sors érvényteleníti a szabad akaratot? Azt hiszed, a végzet vagy a káosz felülírja? Draco, éppen hogy fordítva van. – Mindkét vállánál megragadta Dracót, mintha ez lenne a legfontosabb, amit valaha is mondani készülne. – A végzet és a káosz mind szolgái az ember szabad akaratának.

– Azért haldokolsz, mert milliónyi ember milliónyi döntést hozott az életében, mert hagytad magad szerelembe esni, mert úgy határoztál, hogy ellenállsz egy őrült Imperius-átkának. Nem az entrópia kényszerítette ki ezeket a döntéseket; a döntések kényszerítették ki az entrópiát.

– És Harry – folytatta –, nem azért vagy te a prófécia alanya, mert valami óriási kozmikus nyíl épp a te neveden landolt. Azért vagy az, mert te vagy az egyetlen a világon, aki elég erős hozzá, hogy megölje Voldemortot. Te bizonyítottad be magadnak, és mindenki másnak a Malfoy kúriában. Tudod, hogy mindig is úgy döntenél, hogy szembenézel vele, hogy megmentsd azoknak az embereknek az életét. Mindig is te leszel az a valaki, aki azt választja, hogy meghozza ezt az áldozatot, és ez nem egy prófécia miatt lesz.

Draco erre nem tudott mit felelni.

Harryre nézett, Harry pedig őrá.

– Fiúk, hihetetlenek vagytok – mondta Piton professzor. – Elképesztő erőfeszítéseket tettetek, kivételes bátorságot mutattatok, mialatt a háború viharában, halál és tragédiák árnyékában harcoltatok. Nem akarom, hogy bármelyikőtök is azt higgye – egy másodpercre, egyetlen pillanatra is! –, hogy amit tett, az nem számít. Nem fogadom el, hogy akármi miatt is feladjátok.

– Talán meg fogtok...

Egy pillanatra elbizonytalanodott és meggörnyedt, mintha már az eszébe ötlő gondolat is fizikai fájdalmat okozna neki. Nyelt egyet, és folytatta.

– Talán meg fogtok halni – mondta. – A döntése árát mindenkinek meg kell fizetnie. Úgyhogy igen, talán meg fogtok halni. De ne merjetek, fiúk, ne merjetek anélkül meghalni, hogy alaposan megfizetnétek nekik ezért.

Draco egy kezet érzett a csuklóján. Harry olyan szorosan markolta, hogy a nyomást Draco még a terjedő zsibbadás ellenére is érezte.

– Talán lefuttathatok még pár kisebb mágikus diagnosztikát a nyakörvön – mondta Draco némileg vonakodva, még ha a világ legnehezebb dolga is volt optimistának lenni.

– Esetleg vehetnénk nekem egy defibrillátort a végső csatára – javasolta Harry, mire Dracóból kibuggyant egy meglepett nevetés.

– Erről van szó – mondta Piton professzor. Próbált keménynek tűnni, de Draco észrevette, hogy a szeme véreres, az arckifejezése pedig bizonytalan. – Ez az a fajta pozitivitás, ami nemzeteket is képes újjáépíteni.

Draco odabújt Harry oldalához és a fejét a fiú nyakához dugta. Harry átölelte Draco vállát. Pion professzor megpuszilta Harry fejét és mindkettejüket a karjaiba zárta. Draco pedig káoszra, sorsra, döntésekre gondolt, és eltöprengett, hogy az az aprócska rezdülés a gyomra táján vajon a remény volt-e.