Káoszelmélet

12. fejezet: 1992. augusztus 7.

A feltétel nélküli szeretet logikátlan dolog, mégis milyen nagyszerű és hatalmas. 

 A. J. Jacobs

  Piton professzor kinyitotta az ajtót, és az egyetlen dolog, amit Draco mondani tudott, az ez volt:

– Jó napot, uram, lenne egy perce arra, hogy elbeszélgessünk a mi Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztusról?

A férfi orrlyukai kitágultak, és miközben lenézett Dracóra, a szemei is összeszűkültek, mintha nem nagyon értené a tréfát.

– Draco – mondta óvatosan. – Micsoda váratlan... miért van itt Harry Potter?

– Hello, professzor – köszönt Harry egy apró intéssel.

– A válasz egy kicsit hosszú lesz – felelte Draco. – Bemehetnénk?

Noha egyértelműen látszott a gyanakvás az arcán, a férfi félreállt, hogy a tikkasztó nyári éjszakából mind bemehessenek a hűvös előszobába.

A Fonó sor egy komor kis utca volt, a huszonhármas szám pedig egy pont beleillő komor kis ház; apró, zsúfolt és klausztrofóbiásan szűk, padlótól a mennyezetig érő könyvespolcokkal. A világítás, a légkör, a bútorzat és a dekoráció is hagyott kívánnivalót maga után.

Draco mindig is imádta.

– Ha jól emlékszem, említettél valamit arról, hogy az augusztus első hetét Párizsban töltitek – mondta Piton professzor, miközben becsukta az ajtót.

– Épp most értünk vissza – felelte Draco.

– Óriási volt – tette hozzá Harry boldogan.

Piton professzor összevonta a szemöldökét, és nagyobb nehézség nélkül kikalkulálta:

– Egyedül mentetek.

– Születésnapi ajándék volt.

– Több napra elmentetek Párizsba egyedül.

– Lazítson – mondta Draco. – Jobban ismerem Párizst, mint Londont. Fiona nénikém nyári rezidenciáján szálltunk meg Calais-ben, és minden nap sötétedés előtt visszatértünk. Tökéletes biztonságban voltunk.

Piton professzor megmasszírozta az orrnyergét. Draco fogadni mert volna, hogy megint elkezdődött a migrénje, ami csak olyankor szokott jelentkezni, mikor Draco valami képtelen dolgot művelt.

– Legalább szóltál róla a szüleidnek? – kérdezte a férfi.

– Az körülményes lett volna, mivel töröltem a rólam szóló emlékeiket.

– Te... – Piton professzor összeszorította az ajkát. Megint belekezdett a mondatba, de csak annyi sikeredett belőle, hogy:

– Mi?

– Esküszöm, nagyon jó okom volt rá – biztosította Draco.

– Te törölted a rólad szóló emlékeiket?

– Teázhatnánk esetleg?

Piton professzor arcán nagy fokú bosszúság és ingerültség tükröződött, Draco pedig egy pillanatra elcsodálkozott azon, hogy az ő tizenkét évnyi, alkalmanként veszélyes, általában elképesztő, de túlnyomó részt botrányos kalamajkái miatt még soha nem tekerte ki a nyakát.

– Nem – mondta. – Nem foguk teázni. Szépen elmagyarázod nekem, hogy miért babráltál bele mágikusan a szüleid emlékezetébe, mielőtt visszaviszlek Wiltshire-be, és magam csinálom vissza a bűbájt.

Draco érezte, ahogy Harry homlokráncolva nézi. Megnedvesítette az ajkát.

– Megint követi a parancsait.

A reakció nem azonnal jött. Beletelt pár másodpercbe, míg a férfi összerakta a szavak jelentését, és még néhány további másodpercbe, amíg felismerte azok súlyosságát.

Feszült csend borult a szobára.

– És azt gondoltad... az a legjobb, amit tehetsz, hogy törlöd a szüleid emlékeit a saját gyerekükről.

Draco felemelte a tekintetét. Most már harag is volt a szemében az idegesség mellett.

– Ó – kezdte epésen –, sajnálom. Mi a megfelelő válasz arra a felfedezésre, hogy az ember saját apja egy állítólag halott tömeggyilkos pszichopata parancsait teljesíti? Lépjek kapcsolatba a Gyermekvédelmi Szolgálattal vagy csak forduljak simán a mágiaügyi miniszterhez?

– Draco...

– Létezik erre valamiféle szabványos eljárás? Esetleg protokoll? Ó, ez csak egy újabb tizenkét éves, aki rájött, hogy az apja egy veszélyes, háborús bűnösnek dolgozik, idézzünk a 12-B paragrafusból!

Piton professzor grimaszolt.

– Draco, ez nem...

– Mit kellett volna csinálnom? – kérdezte Draco, és a hangja remegett, mert minden erőfeszítése ellenére egy hónapja rágódott már ezeken a félelmein.

– Nem maradhattam ott! Azt tettem, amiről úgy éreztem, hogy meg kell tennem, hogy megvédhessem magam!

– Talán mégiscsak innunk kellene egy teát – vetette közbe Harry.

Draco hosszan beszívta a levegőt, hogy megpróbálja lenyugtatni magát. Az idegfeszültségtől keze-lába remegett.

Piton professzor sóhajtott egyet.

– Talán igazad van – egyezett bele.

Bementek az apró konyhába, ahol az egymásra halmozott bájitalhozzávalós üvegek meg egyéb finom holmik közt főzési előkészületek jelei látszottak. Piton professzor egy gyors pálcaintéssel megtöltött egy kannát, aztán rátette a tűzhelyre. Draco leült a kis asztalkához, és a hajába túrva fölé hajolt. Harry a mellette lévő székre ült, és aggódó arccal Draco hátára tette a kezét.

Mivel csak két szék tartozott a konyhai asztalhoz, Piton professzor nekidőlt a pultnak, és összefonta maga előtt a karját.

– Mi az, amit hallottál? – kérdezte szelíden.

– Csak néhány párbeszédtöredéket – felelte Draco. – A dolgozószobájában volt; abban, amit mindig őrzött, nehogy bemehessek. – Amikor ezek a védelmi bűbájok először megjelentek, Draco személyes kihívásnak tekintette őket, és megpróbált áttörni rajtuk. Sajnos, noha az apja nem volt egy zseni, attól még páratlanul hozzáértő varázslónak bizonyult, és a védelem azóta sem moccant. – Amennyire tudom, ő nem... a Sötét Nagyúr nem volt ott vele fizikailag.

– Miután Mr Potter volt olyan jó és tizenkét évvel ezelőtt megölte őt – szólt közbe Piton professzor, sötét szemét egy pillanatra Harry felé villantva. – Már nincs fizikai teste. Jelenleg sincs, legalábbis így tudjuk.

Harry összevonta a szemöldökét.

– Akkor hogyan tudott beszélni Draco apjával? Vagy ami azt illeti, bármit is csinálni?

Piton professzor megint sóhajtott.

– Nem tudjuk.

– Többes szám alatt gondolom, saját magát és Dumbleodre-t érti – mondta Draco, Piton professzor pedig bólintott. – Akkor tudniuk kell, hogy tervei vannak a Roxforttal kapcsolatban.

A férfi összevonta a szemöldökét, és a másik lábára helyezte a testsúlyát.

– Miféle tervei?

– A kifejezésmódja homályos volt – felelte a fiú. – Valami olyasmiről szólt, hogy meg kell tisztítani az alkalmatlanoktól, el kell vetni a magját az ő második eljövetelének. Higgye el, ha tudnék bármi konkrétumot, elmondanám.

Piton professzor egy pillanatig némán állt. A tűzhelyen halkan megzördült a kanna, ahogy a víz forrni kezdett benne.

– És erre elszöktél.

Draco nyelt egyet, és becsukta a szemét.

– Tudtam, hogy nem pakolhatok csak úgy össze és hagyhatok ott egy üzenetet. Apám minden követ megmozgatott volna, hogy megtaláljon. Törölnöm kellett a létezésemet. Kiürítettem a szobámat, megváltoztattam az emlékeiket és állandó érvényű parancsokat hagytam a házimanóknak. Elcsentem pár száz galleont, összepakoltam a holmimat a lekicsinyíthető ládámba, aztán elmentem Harryért.

– És miért Párizsba lógtatok el először, hm? – kérdezte Piton professzor. – Egyenesen hozzám is jöhettetek volna.

– Születésnapi ajándék volt – mondta Draco, bár megérkezésük óta nem először. A hangja furcsán vágyakozónak tűnt, a szeme fókuszálatlannak. – Amúgy meg a nagynénje és nagybátyja bántalmazták, szóval akadt némi erkölcsi kötelesség is a dologban.

– Ők... micsoda?

– Igen, ez volt az én reakcióm is.

Harry az ölébe bámult és idegesen mocorgott.

– Albus volt az, aki...

– Igen – szakította félbe Draco –, és ezért nem értesíthettem csak úgy a Minisztériumot. Eredendően hibás a rendszer, azt hiszem.

Piton professzor megint megmasszírozta az orrnyergét, és megpróbálta összeszedni a gondolatait.

– Most pedig két szökött tizenkétéves van a házamban.

– Arra gondoltam, hogy talán Fiona nénikém nyári rezidenciájába is beköltözhetnénk állandóra, Calais-ban – javasolta Draco némileg hezitálva. – Soha nem megy oda, és elég messze is van...

– Szó sem lehet róla – szólt közbe Piton professzor. – Draco Malfoy, lehet, hogy zseni vagy, de ugyanakkor még csak tizenkét éves, és komoly érzelmi válságban. Nem kellene és nem is szabad magadra maradnod ebben a helyzetben.

Egy kis szünet állt be. A teáskanna fütyülni kezdett. Piton professzor odament, hogy levegye a tűzről, és megtöltse a pulton várakozó üvegkannát. Draco a torkában dobogó szívvel nézte.

– Merlin tudja, de ez az emléktörlős terved egyébként sem lesz egy végleges megoldás – mondta, miközben egy fém teaszűrőt tett a kannára. – Előbb vagy utóbb szóba elegyednek majd valakivel, aki kérdezősködni fog felőled...

– Tudom – mondta Draco –, nem tökéletes, de ez volt a legjobb megoldás, és időt nyerek vele.

– ...és addig is mindketten itt maradtok.

Draco és Harry döbbent csendben meredtek rá. Piton professzor odalépett az asztalhoz, és letette a kannát. A pálcája egy intésére három csésze és csészealj röppent ki a konyhaszekrényből, majd helyezkedett el az asztalon.

Miközben arra várt, hogy a teafű kiázzon, a férfi kiegyenesedett, és végignézett a fiúkon. Megpróbálta elrejteni a tekintetében levő szeretetet, de nem csinálta elég jól ahhoz, hogy bolonddá tegye Dracót.

– Nem tudom, meddig tarthat ki ez – ismerte be némileg vonakodva. – Eljöhet majd egy nap, amikor egyikőtök sem lesz biztonságban nálam. Talán hamarabb felvirrad, mint szeretnénk.

Draco lassan beszívta a levegőt. Úgy érezte, sejti, mire utal Piton professzor. Egyedül akkor nem lenne biztonságos vele maradni, ha a Sötét Nagyúr visszatérne, és a férfi csatlakozna hozzá – és mivel ezt önként sosem tenné már meg, ez csak azt jelentheti...

– Te viszont... – Felsóhajtott, és megsimította Draco haját. – Hogy is tagadhatnám meg?

Draco Piton professzorra meredt, a szeme égni kezdett.

– Sosem kérném öntől, hogy...

– Nem is kell.

Draco úgy érezte, hirtelen kicsit nehézzé vált a lélegzés.

– Én... én csak figyelmeztetni akartam önt a veszélyre, én nem gondoltam, hogy ön...

– Akkor egyértelmű, hogy mégsem vagy olyan okos, mint amilyennek hinni szeretnéd magad.

Piton professzor lehajolt, és egy atyai csókot nyomott a feje búbjára.

Draco egy apró, elfúló hangot hallatott, majd átkarolta Piton professzort, arcát a férfi mellkasába temetve. Piton professzor sóhajtva viszonozta az ölelést, és végigsimított Draco haján.

– Piton professzor – mondta Harry tiszteletteljes hangon –, nem is tudtam, hogy ön valójában ilyen kedves.

– Óvatosan, Mr Potter – mondta a férfi, de nem engedte el Dracót.

– Csak... tudja... ön mindig valahogy olyan rémisztő az óráin...

– Csak mert az iskolán kívül vagyunk, ez nem jelenti azt, hogy már nem vagyok a tanárod.

Harry elvigyorodott, és mintha zavarban lett volna, ugyanakkor láthatóan örült is.

Kitöltötte a teát.