Káoszelmélet

70. fejezet: 1996. augusztus 5.

Meghalni könnyű, engem az élet rémiszt halálra.

Annie Lennox

– A legfontosabb, amit a dokumentumból megtudtunk, az az, hogy úgy tervezik, tabut tesznek a „Voldemort" szóra – mondta Hermione a pergamenek közt kutatva, míg rá nem akadt arra, amit keresett. – Intézményesített félelem. Nagyon cseles.

Draco a saját kezeire bámult. Mialatt Hermione a papírokkal volt elfoglalva, addig ő a hüvelykujja körmét erősen belemélyesztette a mutatóujjába, míg ki nem serkent a vér.

Fájdalmat kellett volna éreznie, de nem érzett.

– Azon kívül úgy néz ki, házkutatásokat is terveznek – folytatta. – Végigmennek azoknak a mugliszületésűeknek a címein, akik nem mentek be regisztrációra. Vérontásra számítok. Minél előbb el kell kezdenünk a Mennyország Projektet, hogy megvédjük néhány DS tagunk családját.

Draco belenyomta a körmét a tenyerébe.

Alig érzett valamit.

– Vannak olyan feljegyzések, melyek szerint még több mugli foglyot ejtenek – mondta Hermione. – Parlamenti képviselőket, helyi politikusokat. Azt hiszem, joggal feltételezhetjük, hogy megpróbálják majd leigázni a muglivilágot is, mihelyst kezükbe kaparintották a miénket.

– Ez nem meglepő – mondta Dumbledore.

Draco behajlította a kezét. Merevebb volt, mint valaha.

Tisztában volt vele, mi okozza. Egy része mindig is tudta. Abban a dózisban, amiben szedte, az ellenméreg szinte ugyanolyan veszélyes volt, mint maga a méreg. Lassan felemésztette az idegrendszerét, emiatt remegett a keze, vált nehézzé a járás és érezte egyre kevésbé a tagjait.

Tudta, hogy a tünetek csak egyre rosszabbodnak majd. Tudta, hogy végül lebénul és meghal.

Draco haldoklott, és ahhoz sem bírt elég erőt összegyűjeni, hogy megrémüljön.

– Oké – mondta Tonks az asztal túlsó végében. – A helyzet rossz. Nagyon rossz.

– Igazából – felelte Hermione – összességében nézve azt is mondhatnám, hogy ez jó dolog. Tudjuk, mi a tervük, és a „kismadárnak" köszönhetően ők nem tudják, hogy mi tudjuk. És igen, többségüknek sikerült élve kijutniuk a kúriából egy erős pajzsbűbáj alatt, de azt elnézve, hogy mi csak egy embert veszítettünk, elmondható, hogy mi jöttünk ki belőle jobban...

– Soha többé ne mondd ezt – szakította félbe hirtelen Draco. Nem nézett fel a kezéről, de érezte, hogy a szobában minden tekintet rászegeződik. Dumbledore irodája egyszeriben nagyon csendes lett.

– Én... – kezdte Hermione, de elakadt. – Bocsáss meg, de mit mondasz?

– A halál nem egy statisztika – folytatta Draco, felemelve a kezét –, ahogy Mordon professzor sem az. Sirius életét mentve halt meg.

Hermione kiegyenesedett ültében, és összevonta a szemöldökét.

– Nem úgy értettem...

– Tudom, hogy nem – felelte Draco. – De úgy mondtad, és úgy is utaltál rá.

– Mi mind nagyra becsüljük Alastor áldozatát – szólalt meg Dumbledore –, de...

– Maga csak ne oktasson ki az emberi élet értékéről, Albus Dumbledore – vágott közbe Draco. Úgy érezte, több hévvel, több dühvel kellett volna ezt mondania, de nem tudta. Egyszerűen csak rettenetesen fáradt volt.

– Vigyázz a szádra, kölyök! – morogta Sirius, de Dumbledore leintette.

– Nem erről kellene most vitatkoznunk – szólt közbe Lupin. – Ellentámadásba kell lendülnünk. Ki kell találnunk valamit, hogy megakadályozzuk ezeket a házkutatásokat, hogy aláássuk...

– Majd én gondoskodom a kormányról – mondta Draco.

– Hogy? Te egyedül? – kérdezte Tonks meglepve.

– Igen. Egy emberes munka.

– Megosztanád velünk is a tervedet? – kérdezte Sirius.

– Draco – szólt egy hang mögöttük, mire Draco hátranézett a válla fölött. Harry állt az ajtóban, kezével az ajtófélfán támaszkodva. Mosolygott.

– Harry?

– Felébredt.

Draco kicsit felegyenesedett, aztán némi nehézséggel talpra állt.

– Gondoskodom a kormányról – ismételte. – A Mennyország Projektért kezdjenek aggódni; mindannyiunkra szükség lesz ahhoz, hogy véghezvigyük.

Figyelmen kívül hagyva a félbehagyott kérdéseket, amiket egyik jelenlévő sem tudott befejezni, Draco kiment Harryvel az igazgató irodájából.

– Hogy van? – kérdezte, amint az ajtó bezárult.

– Gyenge – mondta Harry –, de azt mondta, egyre jobban érzi magát. Már jár.

– És mentálisan?

– Szintén gyengén – ismételte Harry óvatosan.

Draco nem hibáztatta. Tudta, mit jelent mentálisan gyengének lenni.

Feszült, várakozásteli csendben mentek le a lépcsőn, ki a folyosóra, majd szelték át a kastélyt, míg el nem értek a pincékhez. Piton professzor lakosztálya nem volt messze az irodájától és a tantermétől, ők pedig egy gyors kopogás és egy feleletként jött morgást követően bementek.

Ott ült, az asztalánál, és az arcán lévő extra komorság meg az ingujja és a nyakkivágása alól kilátszó sebhelyek nélkül senki sem mondta volna meg, hogy nemrég ért véget a hetekig tartó szörnyű kínzása.

Épp a diákok névsorát tartalmazó pergament olvasta, amikor Dracóék beléptek. Köszönésképpen így szólt:

– Ez Pomona kézírása.

Draco szólásra nyitotta a száját, de megint becsukta.

– Átvette az ön óráit – mondta Harry. – Ő volt az egyetlen, akinek a képzettsége valamennyire megfelelt.

– Mintha szegény asszonynak nem lenne így is elég dolga – sóhajtott Piton professzor.

– Nos, ön most már itt van – felelte Harry. – Jövőre visszatér a régi állásába.

– Kétségesnek tűnik, hogy az iskola jövőre bármilyen hivatalos módon is működni fog.

Piton professzor Dracóra nézett, és egy pillanatra csend borult a szobára. Draco hallotta az óra ketyegését és a tűz pattogását.

Hirtelen fogalma sem volt, mit mondjon.

Talán azért nem, morfondírozott Draco, mert tapasztalatból tudta, hogy nincs is mit mondani. Nem létezett a szavaknak olyan kombinációja, ami képes lett volna megmagyarázni, eloszlatni, semmissé tenni a fájdalmat, amin a professzor keresztülment. Nincs semmi, csak a lassú, fáradságos út vissza a hétköznapi életbe.

Draco odalépett hozzá, letérdelt Piton professzor széke mellett, hogy a férfinak ne kelljen felállnia, és átölelte őt, az arcát pedig a mellkasába temette.

Hallotta, ahogy Piton professzor nyelt egyet, hallotta, ahogy elakad a lélegzete. Egy pillanat múlva egy sovány kéz nehezedett Draco fejére.

– Nem tudtam időben megmenteni – suttogta Draco.

– Ahogy én sem téged – felelte Piton professzor.

Draco csuklott egyet – talán a sírástól? A nevetéstől? Nem tudta; nem is számított. Még erősebben szorította Piton professzort.

– Meghalok egy csésze teáért – mondta Draco elszorult torokkal. Egyéb dolgokért is meghalt volna, de inkább nem tett említést róla. Még nem.

Piton professzor felnevetett – gyenge, erőtlen hang volt, de igazi –, és a kandalló felé nézett.

– Van egy kis Assam a tűzhelynél.

– Felteszek egy kicsit – ajánlkozott Harry.

És egy olyan világban, ami tele volt szörnyűségekkel, ez itt most jó volt. Annyi halál és sötétség közepette meleg és megnyugtató volt. Annak ellenére, hogy az esélye, hogy bármelyikük is élve megússza a háborút, közelített a nullához, ez most jó volt, jó volt. Draco minden egyes porcikájával belekapaszkodott a pillanatba.

Harry feltette a kannát a tűzre, aztán Piton professzorhoz ment, és átölelte a vállát.

– Fiaim – sóhajtotta Piton professzor –, fiaim, mi lesz velünk?