Káoszelmélet

20. fejezet: 1993. szeptember 1.

Nem az a bátor, aki nem fél, hanem az, aki legyőzi a félelmét. 

  Nelson Mandela

  – Draco, el fogunk késni!

– Nem fogunk – mondta ő. Átadott az eladónak három knútot és elvette a feléje nyújtott Reggeli próféta egy példányát, majd köszönete jeléül bólintott.

– Már hallom a mozdonyt!

– Le tudnál nyugodni? Ígérem, hogy nem késsük le azt a rohadt vonatot.

– Gyere már!

Draco csuklójára egy kéz szorult, ő pedig megbotlott, amikor a kéz húzni kezdte. Sóhajtott egyet, mert tudta, nem olvashatja el a szalagcímeket, míg fel nem szállnak.

Hampstead Halfway, a bűbájos kis alkóv, amit egy megtévesztő bűbáj rejtett a King's Cross pályaudvar közepén, egyszerre eltűnt, amikor Dracót áthúzták – azaz inkább átrángatták – a falon. Legalább sikerült szereznie egy példányt a lapból.

Harry csak akkor engedte el a csuklóját, amikor már kiértek a peronhoz, aztán fel a skarlátpiros vonatra.

– Tessék, látod? – mondta Draco, miközben bementek az egyik kocsiba a végéhez közel. – Mondtam, hogy nem fenyeget az a veszély, hogy lekéssük.

Harry nem válaszolt, csak kinyitotta az egyik fülke ajtaját. Üres volt, egyetlen szakadt és viseltes öltözékű férfitól eltekintve, aki összegörnyedve aludt a sarokban.

– Vérfarkas – mondta Draco, mielőtt még visszafoghatta volna magát.

– Micsoda? – kérdezte Harry.

– Semmi. Úgy tűnik, idén új Sötét Varázslatok Kivédése tanárunk lesz. – Leült, és betolta a ládáját az ülés alá.

– Mi történt Lockharttal?

– Ha lehetne egy logikus, ám teljesen véletlenszerű tippem, azt mondanám, valaki bizonyára küldött egy másolatot a vizsgafeladatsorából Dumbledore professzornak élénkvörös tintával megjelölve az ilyen kérdéseket, mint például Mi Gilderoy Lockhart kedvenc színe. – Draco szétnyitotta az újságot.

– Nem tetted meg – mondta Harry.

– Sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, hogy tettem-e valamit.

Harry kuncogott.

– Végül is, nem mondhatjuk, hogy nem érdemelte meg.

Draco megtalálta a cikket, amit keresett, és egy ideig csak böngészte. Alattuk a vonat egy hatalmas szisszenéssel megindult, és nyikorogva kigördült az állomásról.

Pár pillanatig Draco csak csendben olvasott. Egy kicsit később Harry közel hajolt hozzá, és csak annyira hangosan, hogy a fiú hallhassa, odasúgta neki:

– Ez kicsoda?

– Remus J. Lupin professzor – felelte Draco hasonlóan halkan, anélkül, hogy felnézett volna az újságból.

– Mi? Honnan tudod?

– Rá van írva a táskájára. – Ez volt az első dolog, amit Draco észrevett, amikor belépett a fülkébe. Ez, meg az a tény, hogy a férfi vérfarkas.

– Ha egy professzor, akkor miért a vonattal utazik?

– Szerinted hogy szökik meg valaki az Azkabanból? – kérdezte Draco már nem suttogva.

– Mi az az Azkaban?

Draco egy pillanatig meglepetten nézett Haryre.

– Mindig elfelejtem, hogy te nem ismered ezeket a dolgokat – mondta. – Az Azkaban a varázslók börtöne. Egy sziklán áll az Északi tengeren.

– Ó. Hát, nem tudom. Te hogy szöknél meg onnan?

– Fogalmam sincs, még sosem voltam ott.

– Akkor ki szökött meg? – kérdezte Harry, és Draco mellé ült, a lábát pedig kinyújtotta az ülésen.

– Az unokatestvérem.

A válasz meglepetésként érte Harryt, legalábbis Draco így vette észre az alapján, ahogy a fiú összerezzent.

– Neked... neked van egy unokatestvéred az Azkabanban?

– A jelek szerint már nincs – mondta Draco, és összehajtotta az újságot, majd hátradőlt. – És azt hiszem, egész pontosan a másod-unokatestvérem.

– Hogy hívják?

– Sirius Black – felelte ő, és észrevette, hogy a fülke túlsó végében ülő összehúzódott alak egy leheletnyit megmozdult. Tehát nem alszik. Draco nem volt meglepve. A légzése gyorsabb volt, mint egy alvó emberé. – A család fekete báránya. Vagy fehér báránya, attól függ, honnan nézzük.

– Mit tett? – kérdezte Harry.

– Ha azt kérded, mit tett, ami miatt a Black család szégyene lett, azt hosszú lenne elmesélni. Ha úgy érted, miért került az Azkabanba...

Draco összevont szemöldökkel nézett Harryre. Talán már hamarabb is elmesélhette volna neki a történetet. Habár nem igazán lett volna mivel kapcsolatban elmondani. Soha nem vágott semmilyen témába.

– Azt hiszem, érdemes megemlítenem, hogy én nem hiszem el a hivatalos sztorit – mondta Draco.

– Milyen hivatalos sztorit? – kérdezte Harry, és előrébb ült.

– Azt, hogy ő árulta el a szüleidet a Sötét Nagyúrnak.

Valami reakcióféleség után kutatott Harry arcán, de erre sokáig kellett várnia. Harry hátradőlt, és kinézett az ablakon, közben pedig precízen és alaposan ügyelt rá, hogy érzelemmentes maradjon az arckifejezése.

Nem mondott semmit, ez pedig egyáltalán nem tetszett Dracónak. Harry csak olyankor volt ilyen csendes, amikor valami baj volt.

Draco nem tudta, mit mondjon, de azt igen, hogy valamit kellene – muszáj – mondania. Kinyitotta a száját, ám pont abban a pillanatban harsant fel egy rettenetes csikorgó hang; a vonat egyszer csak egy zökkenéssel megállt, ők pedig kis híján előreestek.

– Mi a...? – szólalt meg Harry, aki alig tudta megtartani magát az ülésén.

Draco azonnal felállt, és az ablakhoz ment, de semmi rendkívülit nem látott. Viszont a zökkenés miatt kinyílt ablakon keresztül érezte a szagát.

– Sötét mágia – suttogta, és a mozaikdarabkák gyorsan összeálltak a fejében.

– Draco? Mi folyik itt? Miért álltunk meg?

– Dementorok – mondta ő. – A Roxfort felé tart. Miért megy a Roxfortba?

– Mi? Kicsoda? Mi az a dementor?

Draco nem válaszolt. A fülke ajtajához ment, és épp jókor dugta ki a fejét ahhoz, hogy lássa a folyosó fényeit eltűnni, köddé válni. A távoli végében egy élő árnyat vett észre, amint hajladozott, csavarodott, hullámzott, mint víz a homokon. A fiú nyelt egyet.

– Jól van – mondta Draco. – A legfontosabb, hogy nyugodtak maradjunk. Ezek azkabani dementorok, ami azt jelenti, hogy a Minisztérium szolgálatában állnak, és... és elvileg nem veszélyesek.

Merlinre, akkor is rohadt rémisztőek. A fiú szíve már kalapált a mellkasában.

– Lépj hátra – szólt egy rekedt hang a fülébe, mire Draco megpördült.

A vérfarkas ugrásra készen és elszántan már talpon volt, egyik kezében a pálcáját tartotta, szemét pedig a dementorra szegezte, ami épp feléjük siklott.

Draco hátrébb állt.

– Miért van sötét? – suttogta Harry. A hangja erőtlenül csengett és remegett.

– Próbálj valami vidám emlékre koncentrálni – mondta Draco. – Meg tudod tenni, Harry? Gondolj valami vidámra, és nehogy abbahagyd.

– Én... – Harry kitágult pupillával Lupin professzor válla fölött az ajtóra meredt, ahonnét Draco hallotta – érezte – a sziszegő sötétséget.

– Gondolj Párizsra – suttogta Draco, és direkt nem fordult hátra. Megragadta Harry karját, és a fiú meg az ajtó közé lépett. – Emlékszel Párizsra? Tavaly? Amikor elvittelek a Champs Elysées-re Cecilia Gillihez, és azon nevettünk, hogy mennyire nem értjük az haute couture vonzerejét?

Harry bőre hideg volt az ujjai alatt, de a tekintete már újra Dracóra fókuszált.

– Annyira nevettünk, hogy az összes előkelő párizsi ferde szemmel nézett ránk, ettől pedig csak mégjobban nevettünk. Emlékszel?

– Senki sincs itt – mondta Lupin professzor nyomatékos hangsúllyal. – Menj tovább.

Félelmetes morgás és sziszegés volt a válasz, amitől Harry összerezzent. Draco még erősebben szorította, bár nem volt világos, hogy ezt vajon Harryért tette, vagy saját maga miatt.

– Aztán még aznap egy kicsit később – nyelt egyet Draco – lementünk az Île de la Citére, a Sainte-Chapelle-re, és azt mondtad, hogy a színes üvegablak a leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttál. Azt mondtad, nem tudod, van-e Isten, de a kápolnát látva azt kell hinned, talán létezik. Emlékszel, Harry? Ne hagyd abba, emlékezz tovább.

Harry próbálkozott. Draco látta, hogy próbálkozott. Tudta, hogy ez nem egyszerű. Ott marasztalni ezeket az emlékeket az elméje fókuszában olyan lehetett, mint ha az ember a markában akarna vizet tartani. Ami élénk volt, megszürkül, a mosolyok és nevetések elhalványulnak, mintha soha nem is léteztek volna.

– Menj – mordult Lupin professzor. – Egy sincs itt.

Harry úgy nézett ki, mint aki elájulni készül. Draco még erősebben szorította a karját, és becsukta a szemét, visszagondolva magát Párizsba, abba a nehéz nyári forróságba, amikor minden szép és jó volt.

– Expecto patronum!

Egy hátborzongató kiáltás hallatszott, árnyékok táncoltak, a levegő felbolydult, aztán semmi. Draco nagyot sóhajtott, Harry pedig halkan zihált, miközben kihúzta magát.

– Mi – kapkodta a levegőt Harry – volt ez?

Lupin professzor megfordult. Kicsit sápadtnak tűnt, amitől az arcán lévő forradások szinte láthatatlanná váltak, de egyébként nyugodt volt.

– Egy dementor – felelte. – Csokoládét?

– Hozzáfűzne esetleg valamit arról, hogy ezek a dementorok vajon mit reméltek találni itt a vonaton, professzor? – kérdezte Draco, mivel látta a férfi reakcióját, amikor kimondták Sirius Black nevét, és amúgy is, inkább ne kérdezte volna meg?

A férfi lenézett Dracóra szúrós, mogyoróbarna szemével. A tekintete azonban meglepett, zavart, elgondolkodó lett, aztán megint nyugodt.

– Még nem, Mr Malfoy – válaszolta, majd megismételte: – Csokoládét?