Káoszelmélet

34. fejezet: 1994. november 24.

A győzelem ára magas, de a jutalom is az. 

Paul Bryant 

  – Ha tovább babrálod a talárod ujját, egy lyukkal együtt kell majd ezentúl hordanod – mondta Piton professzor, Draco pedig olyan feszült volt, hogy kis híján odavetett valami szemtelenséget.

– Ideges vagyok – szűrte inkább a fogai közül.

– Látszik – felelte Piton professzor. – Csak ne a talárodon vezesd le.

Ez nem volt egy jó nap.

A Trimágus Tusa miatt az egész Roxfort felbolydult, és az első próbához felépített arénát mágikusan ki kellett bővíteni, hogy a teljes nézőtömeget be tudja fogadni.

A média is élénk érdeklődést mutatott. Ha hinni lehetett Luna szakértelmének, az összes nagyobb újság képviseltette magát, és már számos főoldalon közölt cikk szólt a bajnokokról.

Draco nem olvasta el őket, noha azt mondták, szenzációsak, főleg, amiket Harryről írtak. Bemesélte magának, hogy nem érdeklik, bár támadt egy olyan alattomos érzése, hogy csak hazudik magának. Akárhogy is volt, nem engedte magát túl sokat mélázni a dolgon.

Harryt természetesen utolsónak küldték. Krum, Diggory és Delacour változó mértékben, de mind megfeleltek, ám Draco alig tudott rájuk figyelni. Semmire sem tudott koncentrálni, míg a sátorajtó ki nem nyílt és Harry ki nem lépett a napfényre.

Draco lélegzete elakadt. Mellette Piton professzor megnyugtatásképpen a vállára tette a kezét.

– Muszáj... – De Draco nem fáradt vele, hogy befejezze a mondatot. Elengedve a füle mellett Piton professzor rosszalló megjegyzését, felállt a székéből, és lerohant a kolosszeum stílusú aréna lépcsőjén.

Amikor a mellvédhez ért, megállt, és mindkét kezét rátette a korlátra; a széltől meg a napfénytől hunyorognia kellett. Harry átkozottul jól nézett ki testhezálló, bélelt védőöltözékében, hátrafésült hajjal, egyik kezében a pálcájával. Draco akkorát nyelt, mintha az egész szívét kényszerítette volna vissza, majd előhúzta a zsebéből a pánikgombot, és ráhelyezte a korlátra.

A Magyar Mennydörgő, melynek egész testét fémes, fekete pikkelyek és tüskék borították, különösen komisz fajta volt. Draco bele sem bírta képzelni magát Harry helyzetébe; hogy milyen lehet farkasszemet nézni egy tíz tonnás sárkánnyal, mindössze egy kivont pálcával és a józan eszével felfegyverkezve.

A pánikgomb megzörrent a korláton, majd elsuhant. Szinte láthatatlanul repült a levegőben és csusszant Harry maga mellett tartott kezébe. Úgy tűnt, senki sem vette észre.

Harry Dracóra pillantott, és kacsintott.

A pimasz kis mocsok kacsintott.

Draco lövellt felé egy reményei szerint korholó tekintetet, de a szerencséjét ismerve inkább ostobán szívfájdalmasan nézhetett ki. Akármilyen kifejezés is ült az arcán, Harryt mosolygásra késztette, és arra, hogy egyik kezével rámarkoljon a pánikgombra, a másikkal pedig magasra emelje a pálcáját.

Ha Draco megtehette volna, legalább két hetet töltött volna egy egész, sárkányokról szóló tananyag ismertetésével – de végül persze csak két napjuk maradt. Draco annyi információt sulykolt Harrybe, amennyit csak bírt, de amikor Harry kiszórta az első bűbáját, hirtelen úgy tűnt, hogy ez nem bizonyult elegendőnek.

Stratégiának egy egyszerű tükrözőbűbájt választottak, tucatnyi Harry formájú illúzióval, amik különböző irányokba szaladtak szét. A sárkányok gyorsak, kíméletlenek és erősek voltak, ám az érzékszerveik csak egy emberével értek fel, és ahogy Draco gyanította, Harry megsokszorozott képe össze is zavarta a bestiát.

Az összecsapás iszonyú volt. A sárkány karmos lábával hadonászott, a fogát csattogtatta és félelmetes lángokat fújt, a gyenge mágikus illúziók pedig egyenként elpárologtak, mint víz a forró fémről. Harry gyors volt, elhajolt a bestia farokcsapásai elől, félreugrott, mielőtt a karmok elérhették volna, majd nyílegyenesen kilőtt a fészek irányába az aranytojásért.

Draco kővé dermedve bámult félúton a letaglózott, a lenyűgözött és a begerjedt közt. Harry ámulatba ejtően jól teljesített, ám amint egy kézzel felmarkolta az aranytojást, a sárkány odakapta hatalmas, fekete fejét, és...

– Harry! – ordította Draco.

Harry épp akkor pördült meg, amikor a sárkány kitátotta a száját és nagy levegőt vett. A tűz olyan fényes lángnyelvben tört elő, hogy Dracónak belefájdult a szeme.

Számos borzalmas pillanatig Draco nem látta Harryt – mígnem egyszer csak megpillantotta ugyanott állni, ahol addig is, egy széles, mágikus védőbúra alatt. A pánikgomb, jött rá Draco, bevált a sárkánytűz ellen.

Harry kiszórt egy konfúziós bűbájt, ami elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy az állat megtántorodjon tőle, majd kiugrott a fészekből, és a sárkány lábai közt meg a teste alatt átbújva mögé került.

Az egész aréna állva éljenzett, dübörgött, és a fiú nevét zengte.

Draco szédült. A sárkányszelídítők abban a pillanatban ugrottak oda, amikor Harrynek sikerült visszaérnie a biztonságos zónába, a tömeg felől pedig Draco hallotta a kántálást:

– Potter! Potter! Potter!

Anélkül, hogy tudatában lett volna, mit csinál, Draco kiszaladt az aréna nézőteréről, keresztül a sátrak labirintusán, majd el a nyüzsgő szervezők mellett. Kifurakodott a biztonságos zóna széléhez, ahol Harry néma döbbenettel bámult a tömegre. A fiú odafordult, amint megpillantotta őt.

– Draco...

Draco nem akart beszélgetni. Úgy érkezett oda Harryhez, mint egy természeti erő, aztán megragadta őt a védőmellényénél fogva, és minden erejét beleadva Isten és mindenki más színe előtt megcsókolta.

Harry azonnal elhajította a karja alatt lévő aranytojást, és ugyanakkora intenzitással és vággyal derékon kapta Dracót.

Ez nem annyira csók volt, mint inkább őrület. Észveszejtő, földrengető, sorsfordító csók-eufória; ügyetlen, szenvedélyes, elmebeteg és tökéletes. Szédítő volt, felvillanyozó, és tízszer olyan csodálatos, mint amennyire egy első csóknak joga lett volna.

Harrynek mentol és sütőtőklé íze volt, az ajka pedig kellemesen durvának és cserepesnek érződött, ahogy szorosan, eszeveszettül a Dracóéhoz feszült. Harry keze felkalandozott Draco hátán, miközben az ő karja Harry nyaka köré fonódott, és abban a pillanatban semmi más nem létezett az univerzumban, csak Harry, aki szorosan hozzápréselődve úgy csókolta őt, mintha az élete múlna rajta, és talán így is volt.

Amikor Draco végül elhúzódott, azt csak azért tette, mert levegőt kellett vennie. Harry rábámult.

– Váó – mondta kifulladva.

Aztán Draco megint megcsókolta.