Káoszelmélet

48. fejezet: 1995. július 21.

A szerelem minden, amiért érdemes megőrülni. Ezért olyan cinikusak vele kapcsolatban az emberek. Megéri harcolni, bátornak lenni, mindent kockára tenni érte.  

  Erica Jong 

  – Még mindig alig bírom elhinni, hogy egy kis hülye kölyök parancsolgat nekünk – mondta Grayback aznap este már negyedszer.

– Kuss legyen, Greyback – felelte Draco, átlendülve a kősziklán.

– Feltépem az istenverte torkodat, taknyos.

– Vigyázz a nyelvedre, kutya – szólt közbe Avery. – Hacsak nem akarsz majd magyarázkodni a Sötét Nagyúrnak.

Draco nekifeszült a süvítő tengeri szélnek. A barlang szája fenyegetően magasodott föléjük, sötéten és rémisztően, fekete, csuklyás köpenyeik tiltakozva verdestek és suhogtak körülöttük. Draco kiszórt egy nonverbális lumost, és feltartotta a kezét, ami immár ragyogó arany fénnyel világított, ám csak egy lábnyi területet világított meg előttük a barlang nyomasztó sötétjében.

Avery melléje lépett.

– Ez az? – Mivel csuklyája fent volt, Draco csak az arca főbb vonásait tudta kivenni; az ápolatlan szakállat, melyben csak kicsit volt több ősz, mint barna szál, a szarkalábakat, a horgas orrot, a szúrós szemeket.

– Nyilvánvalóan – felelte Draco. – El se lehet téveszteni: óriási barlang egy sziklában a tenger közepén.

– Figyelnek minket – szólalt meg váratlanul Barthemius.

– Tudom – mondta Draco. – Láttam őket a partról.

Barthemius erre megpördült, és fenyegetően rámeredt.

– És nem fordult meg a fejedben, hogy ezt velünk is megoszd?

– Figyelnek minket? – ismételte meg Avery.

Greyback orrlyukai kitágultak, és mélyen beszívta a levegőt. Egy pillanat múlva kivillantak a fogai, és mély morgás tört föl a torkából.

– Elhallgass – vetette oda neki Draco. – Még mindig fölébük kerekedhetünk, ha az hiszik, nem gyanakszunk.

– Kik ezek? – kérdezte Avery.

– Valószínűleg a Rend tagjai. Biztos vagyok benne, hogy újra összeálltak.

– És most mi a parancsod, Malfoy? – kérdezte Greyback mély hangon, vicsorogva.

– Az a parancsom, hogy legyetek kussban, és kövessetek – válaszolta Draco. Megrázta a kezét, hogy eloltsa a lumost, és előrelépett az egyenetlen kövön az erős szélben és vízpermetben, a barlang bejárata felé. A többiek utána sorjáztak.

Tudta, hogy a barlang bejáratánál lévő hatalmas szikla mögül figyelik őket, és valószínűleg abban reménykednek, hogy lesből tudnak majd támadni. Tudta, hogy négyen vannak, és hogy nem lehetnek itt régóta. Draco látta a lehetőségek pókhálóját térképként kirajzolódni az elméjében, és amikor kiválasztotta a legjobb megoldást, megállt a támadáshoz szükséges hatótávolságon belül, és elkiáltotta magát:

– Gratulálok! Kis híján sikerült a tervetek!

Azután kiszórt egy robbantóátkot a sziklára.

A hangja iszonyú volt. Kődarabok repültek szét minden irányban, mire Barthemius gyorsan maguk köré bűbájolt egy pajzsot, hogy felfogja őket, mielőtt még a társaság valamelyik tagját eltalálhatták volna.

A porból és törmelékből mágikus erő zúdult elő, és a csata megkezdődött.

Kiáltások, energia és zajok káosza volt. Négy tag volt jelen a Rendből, habár a sötétben Draco nem nagyon tudta kivenni, kik. Ártások röpködtek, Draco pedig a harc hevében égett, átkokat, pajzsokat, ellenátkokat szórt ki.

Egyikük ügyesen kitért Draco hasítóátka elől, majd kivetett rá egy kötözőártást, ami úgy röpült Draco felé, mint egy ezüstös háló, ám Draco keze a pánikgombján volt, és használta is, hogy elillanjon onnét, majd a barlang szájánál kötött ki. Lépteket hallott maga mögött, mire szaladni kezdett egyre beljebb és beljebb, egy földalatti tó felé.

– Petrificus totalus!

– Aspernari! – A bűbáj lepattant a mágikus védelemről. A hatalmas tó partjához értek. Draco a víz szélénél megállt és megfordult. – Remélem, nem gondoltad, hogy meglephetsz!

Támadója egy sötét árnyék takarásában szintén megállt, az arcát homály fedte.

– Harry.

Mély és félelmetes csönd ereszkedett rájuk. Harry előrébb lépett. Magasabbnak, sötétebbnek, veszélyesebbnek tűnt.

Draco füttyentett.

– Jól áll neked a vadság.

– Én már nem mondhatom el, hogy neked meg jól áll a halálfalóság – felelte Harry. A keze a pálcájára szorult.

– Nos, nem vagyok nagy rajongója a hülye ezüst maszkoknak meg tetoválásoknak, de mindenki úgy boldogul, ahogy tud.

Harry felnevetett, majd elhúzta a száját, mintha a nevetés – vagy inkább a jelképes utalás arra, hogy Draco meg tudja nevettetni – fájdalmas lenne. Még erősebben megmarkolta a pálcáját.

– Megkérdezném, hogy mit keresel itt – kezdte Draco –, de sosem szoktam olyan kérdést feltenni, amire úgyis tudom a választ. Azon mesterkedsz, hogy megszerezd a horcruxot, nem igaz? A kis meglepetésszerű támadásotokat nyilvánvalóan az utolsó pillanatban találtátok ki.

– Kicsit készületlenek voltunk – ismerte be Harry, és lassú, bizonytalan léptekkel előrébb indult. – Sokkal egyszerűbb lenne, ha segítenél.

– Ez kétségtelen. Egyetlen meglehetősen zseniális faszkalaptól eltekintve mindenhol én vagyok a legokosabb ember, ahová beteszem a lábam.

– Akkor segíts nekünk – mondta Harry.

Draco felvonta egyik szemöldökét.

– Tudod, hogyan működik az Imperius-átok, igaz? Odafigyeltél a sötét varázslatok kivédése órán?

– Igen – felelte Harry. – És láttam, ahogy megtörted.

– Utálok rossz híreket közölni, de...

– Tudom, hogy megint meg tudnád tenni.

Draco elfintorodott.

– Ez nem fog megtörténni.

Harry túlságosanzöld szeme még a sötétben is ragyogott. Dracót hirtelen elárasztották az emlékek, ahogy azok a szemek rámosolyogtak, rámeredtek, miközben ő tanult, vagy mohón méricskélték a karácsonyi bálon. Valami megszúrta Draco tarkóját.

Harry leengedte a pálcáját, és kitárta a karját.

– Akkor ölj meg.

Draco megtehette volna. Talán meg is kellett volna tennie. Pálca-kezét előrenyújtotta, ujjait behajlította.

– Ölj meg – ismételte Harry, ezúttal hangosabban.

– Nem kell ez a dráma – hárította Draco. Meg kellene ölnie, egy gyors Avada Kedavra, és már vége is lenne az egésznek. Draco tarkóján a szúrás erősödött. Szörnyűségesen hasonlított arra a fájdalomra, amit Draco akkor érzett, amikor először vetették ki rá az Imperiust, az osztály előtt.

– Nem tudod megtenni – mondta Harry. – Nem tudod megtenni. Egy részed még mindig harcol. Draco, te erősebb vagy, mint ez az átok! Mindig is erősebb voltál!

– Érzelgős zagyvaság. – Ám Draco még mindig nem ölte meg, és a fájdalom is megmaradt.

– Látomásaim voltak rólad – mondta Harry, és a hangja hirtelen megtelt fájdalommal. – Minden éjjel. Mindent láttam, amit azok a... azok a szörnyetegek műveltek veled, hogy megtörjenek. Minden mocsokságot, amin át kellett menned, hogy lebonthassák a falakat. Ez bárki mást megölt volna, és ők azért csinálták, hogy irányíthassanak. Ennyire erős vagy, és ennyire erős lehetsz megint.

Harry hangja elszánt lett. Már közel volt. Mikor került ilyen közel? Draco begörbítette az ujjait, és hátrálni kezdett, míg már víz nyaldosta a csizmája sarkát.

– Draco...

Megölni. Meg kellene ölni. Dracónak meg kellene ölnie.

De nem létezett semmi. Mégis volt valami. Apró és törékeny, de akkor is valami volt, és Draco minél tovább bámult Harryre, annál erősebb és erősebb lett, mígnem...

Tűszúrást érzett a nyakán és egy ismerős fájdalom öntötte el hirtelen a testét. A fogát csikorgatta, és kétrét görnyedve egy fuldokló hangot adott. Az az elviselhetetlen folyékony tűz égette át a bőrét, és Draco kikészült. Egyik kezével megragadta a nyakörvét.

– Draco...!

A barlang szája felől egyszer csak égzengésszerű robaj hallatszott. Por és kődarabok záporoztak és ez elég hangos volt ahhoz, hogy Dracó figyelmét elterelje a fájdalomról, Harryét pedig Dracóról, valamint ahhoz, hogy új erőre kapjon az átok. Avery és Greyback úgy viharzottak be, mint valami természeti erő. Draco megpördült, és berúgott egy követ a tóba.

– Greyback! – kiáltotta, és felemelte egyik karját. Greyback elrohant Harry mellett, épp amikor a tó fekete felszíne megrázkódott, megtört és sötét árnyak kezdtek kiemelkedni belőle.

Harry hátrébb tántorgott a víz szélétől, amikor egy inferus elővánszorgott a mélyből.

Greyback derékon ragadta Dracót, és egy hatalmas ugrással közel húsz méter magasra szökkent a levegőbe, majd a háromszor olyan messze lévő kis szigeten landolt a víz közepén.

– Csináld gyorsan, kölyök – mordult Greyback, miközben Draco megvetette a lábát. Még mindig szédült a méreg okozta fájdalomtól, de félresöpörte az érzést, és a vízzel telt tál felé fordult.

– Halottak? – kérdezte.

– Egyikük majdnem – felelte Greyback rövidesen. – És azt hiszem, Avery gondjaiba vette a fiút...

Draco megdermedt, és hátranézett a válla fölött. Harry és Avery a víz túlsó partján párbajoztak, miközben az inferusok elősorjáztak a mélyből, és Dracónak vissza kell mennie, vissza kell mennie, Harry veszélyben van, muszáj, hogy...

– Hnngghhha...! – Draco mindkét kézzel megmarkolta a horcruxot rejtő, bájitallal telt tál szélét. Egek, a fájdalom elviselhetetlen, egyik kezét a gallérhoz emelte, és elég, elég, elég...

– Siess már, a rohadt életbe! – morogta Greyback, mire Draco akkora összpontosított akaraterővel, amit csak herkulesinek lehet nevezni, félresöpörte a fájdalmat. Feltűrte az ingét, és egy ujjával megérintette a Sötét Jegyét.

– Alkotód mágiája – szűrte a fogai közül, mire a Sötét Jegy felragyogott –, urad akarata meghajlik, megtörik és semmivé foszlik.

Mágikus dörrenés hallatszott. Draco belenyúlt a bájitalba és megragadta a benne lévő kincset.

– Vigyél ki innen – mondta Draco, mire Greyback újból derékon ragadta.