Káoszelmélet

23. fejezet: 1993. november 1.

Úgy hullottam alá a szerelembe, ahogy az ember elalszik. Lassan, azután egyszerre.  

  John Green  

  Valahol a tudata peremén egy óra elütötte az éjfélt.

Tíz perccel vagy talán ötven évvel később megszólalt egy hang. A sötétségen úszott keresztül, hogy elérjen hozzá, és először furcsán ködösen és kivehetetlenül szólt.

– ...Draco, Istenem, mit művelt veled...?

Sürgős, gondolta Draco – nincs itt valami sürgős dolog? Nincs valami, amit iszonyúan fontos lenne megtennie?

– ...kitekerni a rohadék nyakát...

Kutyákról, párbajokról és tornyokról szóló homályos emlékek törtek a felszínre az elméjében, de túl kuszák voltak ahhoz, hogy értelmezni lehessen őket. Draco szinte biztos volt benne, hogy van valami kulcsfontosságú elintéznivalója.

– ...találd meg Harryt... még mindig a Griffendél toronyban van? Az iskola még mindig...

Harry.

Draco testét egy adrenalinlöket rohanta meg, ő pedig azonnal felült. A gyengélkedőn volt. Az elméjét fájdalomcsillapító bájitalok nehezítették el. Meg kell találnia Harryt.

– Draco! Draco, ne ülj fel olyan hirtelen!

A szíve őrülten vert a mellkasában. Harry jól van. Ugye? Sirius nem Harryért jött. Valahogy azonban ez a tudás nem nyugtatta meg. Hol van Harry? Látnia kell, hogy megbizonyosodhasson róla, jól van, csak meg akar bizonyosodni...

– Draco.

Kényszerítette a szemét, hogy újra fókuszáljon. Az ágy elmozdult, és hirtelen Piton professzor került a látómezejébe; a férfi vonásai aggodalmat tükröztek. A kezei Draco arcán voltak, a szeme fürkészőn kutatta a fiút.

– Professzor... – sikerült kinyögnie.

– Koponyatörésed és agyrázkódásod volt – vágott közbe Piton professzor. – Madame Pomfrey azt mondta, hogy meg tudta gyógyítani a csonttörést és levitte a duzzanatot, de az agyszövet esetleges károsodásainak maguktól kell helyrejönniük. Hogy érzed magad?

Annyira egyszerű kérdésnek tűnt, Draco mégsem tudta a választ, vagy hogy mit is mondjon, ha tudná is. A felelet hiányára visszafojtott harag és riadalom ült ki Piton professzor arcára.

– Magam fogom megölni! – tört ki Piton professzorból, és magához húzta Dracót, hogy átölelje. Draco belélegezte az illatát; ezernyi egzotikus gyógyfű, kenőcs, kivonat, füst és poros könyv keverékét, és ez jobban megnyugtatta, mint bármely szó képes lett volna. – Megtámadni egy gyereket... tudtam, hogy hitvány, de azt soha nem képzeltem volna, hogy ilyen mélyre süllyed...

Draco viszonozta az ölelést, amitől úgy tűnt, a férfi dühös kirohanása elcsitul. Piton professzor karjai apránként egyre szorosabban zárultak köré.

– Ne merj még egyszer így megijeszteni – mondta Piton professzor Draco hajába, és már minden harag eltűnt a hangjából. – Ne merészelj, Draco.

– Ő hol van? – kérdezte Draco. – Mi történt?

Piton professzor vonakodva, de visszahúzódott.

– Az iskola zárlat alatt van – felelte. – A dementorok keresték, de nem találták meg. Azt gyanítják, hogy a Tiltott Rengetegbe menekült.

Draco lassan bólintott.

– Professzor – mondta –, azt hiszem, rájöttem.

– Mire jöttél rá?

– Mindenre.

Amikor a válasza láthatóan nem világított meg semmit, Draco folytatta.

– Tudom, hogy Sirius Black miért jött a Roxfortba. Legalábbis nagyrészt tudom. Azt hiszem, van egy ötletem, hogyan tudnánk sarokba szorítani.

– Draco...

– Betörte a koponyámat, professzor; ennél a pontnál ez az ügy már személyes érdekeltségű is.

Piton professzor összeszorította az ajkait.

Egy halk nyikorgó hang, majd suhogás hallatszott. Dracónak elakadt a lélegzete. Számos dolog történt egyszerre a mellkasában és némely testrészeiben.

– Harry itt van.

– Mi?

– Ő a világ legrosszabb láthatatlan embere.

A szobában hirtelen ezüstös fény villant, amint Harry levette magáról a láthatatlanná tevő köpenyét. Flanel pizsamában volt és élénkpiros zokniban, arcán idegesség látszott.

– Feltételezem, nem sok értelme lenne megkérdezni, hogyan jutottál ki a Griffendél-toronyból vesztegzár idején – mondta Piton professzor.

– Draco... – kezdte Harry, de Draco talpra ugrott, és nem törődve vele, hogy ingatag lábakon áll, odalépett Harryhez, és olyan szoros ölelésbe zárta, amilyenbe csak tudta.

Érezte, hogy Harry akadozva szedi a levegőt. Egyenetlen lélegzetvételei az állát csiklandozták. Annyi minden van, amiről beszélniük kell, Draco tudta ezt – dolgokról, amiket mindkettőjüknek ki kell mondaniuk –, de most egyelőre csak erre volt szüksége. Erre a karjába zárt, testéhez szorított, meleg bizonyítékra, hogy Harry jól van.

– Én... – kezdte Harry.

– Később – mondta Draco.

Szünet. Harry viszonozta az ölelést. Draco szíve egy kicsit gyorsabban kezdett verni. Cédrus és szappan. Szorító érzés a mellkasában. Összeránduló gyomor. Elektromosság a bőre alatt.

Ó.

Egyszeriben összeállt a kép, a világ pedig egy pillanatra kibillent egyensúlyából.

– Legszívesebben soha többé nem tévesztenélek szem elől titeket – mondta Piton professzor, de Draco még mindig szédült a felismeréstől – mióta voltak már ott a jelek, miért nem állt még össze ez nekem –, és nem talált válaszokat. Elhúzódott Harry öleléséből, és rápillantott. Harry visszanézett.

Cédrus és szappan. Nyomásérzés a mellkasban. Gyomorgörcs. A rohadt életbe.

Zöld szempár tekintett az övébe, kezek ragadták meg a könyökét. A bizonyosság elsöprő volt, de nem olyan elsöprő, mint a bizonytalanság.

Mert mi a nyavalyát kellene most csinálnia?