40. fejezet: 1995. június 5.

847 82 30
                                    


Tudom, hogy nem tudok semmit.  

  Szókratész 


  Volt egy határ, amin belül Draco csak egy bizonyos mennyiségű érzelmi, lelki és egzisztenciális aggodalommal tudott megbirkózni. Ez egy olyan határ volt, amit ha átlépett, akkor a stabil, az egészséges és a nagyszerű birodalmát felváltotta a rémületé, a gyengeségé és a hiábavalóságé.

Már átlépte egyszer, amikor nyolcéves volt; amikor autodidakta metafizikai és lételméleti tanulmányai során arra a következtetésre kellett jutnia, hogy az élet alapjában véve céltalan és kaotikus, és minden, ami meghatározza a létezését, csak a véletlenek összjátékának az eredménye. Három teljes napot töltött az ágyában összegömbölyödve, egzisztenciális krízisének súlyától letaglózva, és csak akkor kelt föl, amikor Piton professzor elmesélte neki, hogy a cél, noha eredendően hiányzik az univerzumból, egy önvezérelt elv, amit választani kell, nem pedig találni. Ez volt az első napja annak, hogy Draco nihilistának nevezte magát. Ugyanezen a napon választotta életcéljának, hogy annyit fog tanulni, amennyit csak lehetséges, és hogy az emberi fajt ott segíti előbbre lépni, ahol tudja, hozzájárulva képességei legjavával, hogy az emberiség maradandó nyomot hagyhasson az univerzumban.

Miközben Draco az ablak mellett ült, érezte, hogy megint feléje kúszik a félelmetes, hatalmas és bénító rettegés.

Arra gondolt, hogy ez a határvonal talán már hetekkel ezelőtt áttört. Talán azóta már csak a puszta akaraterő hajtotta, hogy gondolkodjon, működjön, funkcionáljon.

Mert rettegett – és nem csak amiatt, amit nem tudott (sok minden volt, amit nem tudott), hanem amiatt, amit igen. Nem tudta, hogy a Sötét Nagyúr mit tervez, de azt igen, hogy csak egyetlen dolgot tehet.

– Szóval itt vagy.

Draco elszakította a tekintetét az ablakról. Piton professzor állt ott mellette, háta mögött összekulcsolt kézzel, sötét szemével a fiút fürkészve.

– Nem jöttél bájitaltanra – folytatta, amikor Draco nem válaszolt. – Mióta ülsz itt?

Draco megnedvesítette az ajkát.

– Mennyi az idő?

Piton professzor megnézte a zsebóráját.

– Fél nyolc.

– Körülbelül négy óra hosszája.

Piton professzor nem válaszolt azonnal. Egy pillanat múlva leült Draco mellé az ablakpárkányra, háttal az üvegnek támaszkodva, és végignézett a folyosón, ahol hollóhátas diákok igyekeztek a klubhelyiségükbe.

– Észrevettem, milyen hozzávalókat vettél el a tárolómból – mondta. – Tudom, mi az, amit főzöl.

Draco felhúzta a lábát a mellkasához, és megint kibámult az ablakon.

– Harry is tudja?

– Természetesen nem. Ezt árulásnak fogja tekinteni, Draco.

A fiú becsukta a szemét.

– Tudom.

– Bevallom, magam sem kimondottan rajongok az ötletért, de...

– De nincs más megoldás. – Draco már hónapok óta próbált találni egyet, és mindig azon a tényen bukott meg, hogy nem tud eleget. – Mindössze annyit tudunk biztosra a Sötét Nagyúr tervével kapcsolatban, hogy szüksége van hozzá Harryre, és csak úgy vagyunk képesek ezt keresztülhúzni, hogy nem engedjük, hogy megszerezze őt. Elmondta Dumbledore professzornak?

Piton professzor nem válaszolt, de az arckifejezése mindent elárult.

– És nem mondta azt, hogy próbáljon megakadályozni? – folytatta Draco. – Nem gondoltam volna, hogy az áldását adja.

– Nem mondanám, hogy az áldását adta – felelte Piton professzor. – Inkább úgy látja ezt, mint szükségszerűséget, mivel tisztában van vele, hogy nem tudna sem megállítani, sem lebeszélni.

Mindez csak számítás és kalkuláció játszmája, gondolta Draco. Dumbledore helyesen feltételezte, hogy nem lenne könnyű őt megállítani – Dumbledore okos, de Draco is az, és Harryért megtalálná a kiutat bármiből, amivel az igazgató próbálkozna.

Ez vicces volt, és egy mélyen aggasztó és sötét módon Draco még nevetett is volna, ám pillanatnyilag nem rendelkezett a nevetéshez szükséges életörömmel.

– Megvan a pánikgombod – emlékeztette Piton professzor. – Megvan a magadhoz való eszed. Ha úgy érzed, veszélyben vagy, tűnj el onnan.

Draco bólintott. Tudta, hogy el fog kerülni mindenféle életveszélyt, ha csak lehetséges, és ezt Piton professzor is tudta. A férfi szavai nem Draco megnyugtatását szolgálták, inkább a sajátját.

Csend borult rájuk. Draco megint kinézett az ablakon. A naplemente utolsó sugarai már halványultak az égről, a Tiltott Rengeteg lombkoronája pedig halványkék és lila árnyalatokkal gazdagodott a sápadt hold alatt.

– Van egy születésnapi ajándékom a számodra – szólalt meg egyszer csak Piton professzor, mire Draco ránézett. Már szinte el is felejtette, hogy születésnapja van. Piton professzor benyúlt a talárjába, és elővett egy nagy, összecsavart pergament, amit mágikus pecsét zárt le – akármi is volt, egyértelműen valami fontos és hivatalos dokumentum lehetett. – Tessék.

Draco óvatosan elvette, ráhelyezte az ujját a mágikus pecsétre, hogy felnyissa, majd lassan kitekerte a pergament.

VÉGRENDELET, szólt a felirat a tetején, és valami mélyen Draco mellkasában összefacsarodott.

– Mi... – kezdte a fiú.

– Téged és Harryt neveztelek meg örökösömnek – mondta Piton professzor olyan békés derűvel, amin Draco megdöbbent.

– Professzor – hebegte –, ezt nem...

– Ti ketten vagytok az egyetlen esély arra, hogy valaha is gyermekem legyen – mondta, mielőtt Draco befejezhette volna. – Tudom, hogy édesanyád várandósságának híre érzékenyen érintett. Tudom, hogy hiányoznak a szüleid, még ha nem is ismered be. Tudom, hogy nehéz távol lenned tőlük.

Draco szeme égett. A pergamenen lévő szavakra meredt, noha kezdtek összemosódni.

– Tudom, hogy a család mindig is többet jelentett a számodra, mint amit hajlandó lettél volna szavakba önteni, és azt szeretném, hogy tudd, Draco – folytatta a férfi – a család nem korlátozódik a vérségi kapcsolatokra. Fiamnak tekintelek mindenféle értelemben, jogilag és gyakorlatilag is. Ugyanezt tartom Harryről. Ti vagytok a családom, Draco, és szeretném, ha ezt soha nem felejtenéd el.
– Professzor – mondta volna a fiú, de csak suttogás lett belőle. Úgy érezte, alig talál szavakat.

– Bármi is történjék a harmadik próbán – folytatta Piton professzor nyomatékosabban, és megragadta Draco karját –, bármi lesz is a háború vége, azt akarom, hogy ezt soha ne felejtsd el. Szeretlek és mindig szeretni foglak.

Draco keze úgy reszketett, hogy kiejtette a pergament. Előredőlt, és Piton professzor nyakába vetette magát, kellemes és ismerős fűszerillatába, és összegömbölyödött, ahogy a férfi a karjába vonta őt. Mindennemű erőfeszítése, hogy visszatartsa a könnyeit semmivé foszlott, és végül csak reszketve sírt keresztapja ölelésében.

– Félek – suttogta Draco elfúlva. – Annyira félek. Úgy érzem, gyenge vagyok.

– Tudom – felelte Piton professzor. – Tudom, Draco. Ha képes lennék megtenni ezt helyetted, egy szempillantás alatt megtenném. Még olyan fiatal vagy... Olyan fiatal...

Piton professzor hangja megremegett, és a férfi elhallgatott. Inkább megcsókolta Draco feje búbját, és szorosabban magához ölelte őt, de ez nem volt rendben, semmi sem volt rendben, Draco rettegett, és kockára kellett tennie az életét, és elárulni a legjobb barátját, de tudta, hogy a végén, magára maradva, meg kell majd tennie...

...de most ennyi elegendő volt. Keresztapja karjaiban, megnyugodva, ám vigasztalanul, fellelkesítve, ám bátortalanul, ennyi elég volt, ennyi elég volt. 

KáoszelméletWhere stories live. Discover now