Káoszelmélet

46. fejezet: 1995. július 9.

Gondoskodnunk kell a családtagjainkról, bárhol is találunk rájuk. 

Elizabeth Gilbert 

  Draco tudta, hogy más esetekben elborzadna. Tudta, hogy undorodna önmagától. De mivel ezeket az érzéseket az Imperius-átok visszaszorította, furcsán megnyugtatónak találta az egészet. Egyenesen költőinek.

A társadalmi igazságosság minden elmélete most először extrém világossá vált előtte. Az emberek tényleg egyformák. Hámozzuk le az életstílus, vallás, bőrszín külső rétegét, és mindegyikből csak vörös belsőség meg csont marad. Húscsomók a véletlenszerű tudatosság csodájával.

Felkarig alvadt vér borította, mellkasát és hasát ráfröccsent vér pettyezte. Anyja a falhoz láncolva lógott, némán, mozdulatlan és feltárva, méhe vörös és tátongó űr volt. Draco a padlón ült egy óriási vértócsában.

Épp az előbb sikerült elcsitítania a húga sírását.

– Ez az – suttogta. – Így már jobb.

A csecsemő nyöszörgött és mocorgott a karjában.

Draco letörölt egy véres placentadarabkát az arcáról. Gyönyörű volt, a leghihetetlenebbül gyönyörű dolog, amit Draco valaha látott, még így is, hogy vér borította és épp most vágták ki az anyja méhéből.

– A Blackek orrát örökölted – mondta neki Draco. Tudta, hogy nem érti, és hogy értelmetlen a hozzá való beszéd. Mégis beszélt. – Keskeny, és enyhén felfelé ível. Nagyon fogsz hasonlítani anyádra.

A kicsi gagyogó hangot adott, és rúgott egyet a lábával. Draco elcsitította és megcsókolta a homlokát; meleg vér enyhén sós ízét érezte.

– Anyám családjának tradíciói szerint a gyerekeket csillagok, csillagképek és egyéb égi jelenségek után nevezik el – mondta neki Draco. – Én a Sárkány csillagképről kaptam a nevem, amely a sarkcsillag közelében van. A mitológiában a sárkányok leginkább arról híresek, hogy milliónyi látványos módon megölik őket. De létezett egy Drákó nevű türannosz is. Mindig csodálkoztam, hogy miért választottak nekem ilyen szerencsétlen utalásokat hordozó nevet. Úgy érzem, említésre méltó még a sárkányok ereje és vadsága is, habár sosem voltam kimondottan erős vagy vad.

A baba egy vakkantásszerű hangot adott, és Draco fülének ez nagyon úgy hatott, mint egy nevetés. Elmosolyodott, és odanyújtotta az ujját, amit a pici lelkesen megragadott. Draco szíve elolvadt a mellkasában. Tudta, hogy ez a mozdulat pusztán csak ösztönből jött, de attól még nem volt kevésbé csodálatos érezni a mutatóujjára fonódó apró kezet.

– Van egy csillagkép, amit mindig is szerettem; úgy hívják, Lyra – folytatta Draco. – Az ősi görög varázslók Orpheus, a nagy dalnok lantjáról nevezték el. Gyönyörű, arany hangszer volt, melyet Orpheus arra használt, hogy megbűvölje vele a hatalmas állatokat és szörnyeket – még a köveket is. El tudod ezt képzelni? Olyan nagyszerű varázsló volt, olyan remekbe szabott hangszerrel, hogy még a köveket is meg tudta bűvölni.

A baba a szájához emelte Draco ujját, és nyammogni kezdte. Draco hagyta.

– A Lyra csillagkép legfényesebb csillaga a Vega, ami a legalaposabban vizsgált csillag az égen – mondta. – Tényleg nagyon ragyogó. Valaha ez volt a sarkcsillag, és egy nap majd újra az lesz. De azt hiszem, az a legjobb dolog a Lyra csillagképpel kapcsolatban, hogy északról a Sárkány csillagkép határolja.

Lyra gőgicsélve nevetett, szájában Draco ujjával.

– Jóformán köré tekeredik... mintha óvná.

Draco nyelt egyet. A szeme égett, a torka elszorult.

– Tetszik ez a név? Lyra? Lyra Malfoy?

A baba természetesen nem válaszolt. Csak tovább rágcsálta az ujját, és tágra nyílt szemmel bámult rá, melynek olyan kék színe volt, ami csak a csecsemőkre jellemző.

Draco a többi ujjával megsimította az arcát.

– Remélem, ez nem rémiszt meg, Lyra – mondta Draco –, de engem meglep és megrémiszt az, hogy milyen mélyen, szörnyűségesen és teljes mértékben szeretlek téged.

Lyra felnézett rá. Nem látszott rémültnek.

– Nagyon, nagyon szeretlek – folytatta, és a torka egyre jobban elszorult. – Védelmezni, nevelni és szeretni foglak téged, amíg mindketten őszek és öregek nem leszünk. Rendben? Nem hiszem, hogy valaha is távol tudsz majd tartani. Tudom, miért adott nekem a Sötét Nagyúr. Tudom; arra akar használni, hogy rajtad keresztül irányíthasson. Tudtam már kezdettől fogva. Be is vált, Lyra. A gondolat, hogy megvédjelek, jobban befolyásol, mint bármilyen Imperius-átok.

– Bármit megteszek érted – folytatta, és maga is meglepődött, milyen hirtelen és megtörten jöttek a szájára a szavak. – Gyilkolok érted. Meghalok érted. Nincs az a mágia, ami elég erős lenne, hogy ezt megváltoztassa, Lyra.

Lyra ásított és pislogott, majd lehunyta a szemét. Draco csak suttogva folytatta:

–Aludj csak – mondta –, én itt leszek veled.

Draco halkan eldúdolt egy régi francia altatódalt, és ringatta Lyrát a karjában, míg a légzése lelassult, majd álomba szenderült. Draco lába kellemetlenül elzsibbadt a testhelyzettől, amiben ült, de nem mert mozdulni. Így szeretett volna maradni az idők végezetéig, összegömbölyödött, alvó kishúgával a karjában, akinek apró szíve a mellkasán dobolt, keze az ujját markolta.

– Ó, milyen bájos.

Draco felpillantott. A Sötét Nagyúr állt az ajtóban összekulcsolt kézzel, és kedvtelve nézett le rá. Halkan szólt, mintha tudná, hogy Lyra alszik. Draco agyának leghátsó sarkában valami megrezdült. Védelmező ösztön. Úgy szivárgott át az Imperius-átok korlátain, mint a szitán, ám Draco nem mutatta ki.

A Sötét Nagyúr előrébb jött, lába a padlót borító nedves vért tapodta, majd leguggolt mellé.

– Van már neve? – kérdezte.

– Lyra – felelte Draco.

– Lyra – ismételte Voldemort Nagyúr, szinte már kedvesen. – Gyönyörű név. Hagyományos, mégis eredeti.

A Sötét Nagyúr egy ujjal megsimította Lyra haját, mire Dracóban valami mélyen összerándult. Nagyon jól tudta, mi. Ez a dominancia megnyilvánulása volt a Nagyúr részéről, egy emlékeztető, hogy ki uralkodik. Azért teszi ezt, mert megteheti, mert Dracónak nincs választása, mert a Sötét Nagyúr irányít. Draco tekintete a húga haján nyugvó kézről a férfi arcára siklott. A mélyen gyökerező ösztön nem az átok ellen, hanem vele párhuzamosan őrjöngött, furcsa és érthetetlen módokon, amiket Draco képtelen volt kifürkészni. A Sötét Nagyúr rezzenetlen, vörös szemével visszanézett rá.

– Jócskán elmúlt éjfél – mondta. – Nem Lyra az egyetlen, akinek már aludnia kellene.

Draco lenyelte kényelmetlenségét, és hátranézett az ágy felé. Nem csecsemőnek való fekhely volt. Anyja holtteste pedig kétségtelenül romlásnak fog indulni.

– Berendeztem neked egy új hálószobát, kiegészítve egy bölcsővel – mondta a Sötét Nagyúr.

Draco egy darabig néma maradt, mielőtt megszólalt.

– Köszönöm.

– Kiálltad a próbát – mondta, fehér kezével anyja vérben ázó, kizsigerelt holttestére mutatva, mely még mindig a falhoz láncolva függött. – Mindig megtartom az ígéretemet, kismadár. Reggel magam mellé emellek. Biztos vagyok benne, hogy kiváló jobb kezem leszel.

Draco némi nehézséggel felállt. A vér, ami átáztatta a nadrágját, lecsorgott a combján a lábfejére.

– Ki fog vigyázni...? – kezdte.

– Kismadár, nem ismered fel a saját otthonodat?

Eltartott egy kis ideig, míg Draco összerakta a darabokat.

– Mi... Ez a Malfoy kúria?

– Úgy bizony – felelte a Sötét Nagyúr, miközben ő is felállt, és fenyegetőn Draco fölé magasodott. – A föld alatt elnyúló kiterjedt pincékben. Talán érthető, hogy még sosem jöttél le ide.

Draco valóban sosem járt itt. Tudott a létezéséről, a házimanók meséltek neki róla, hogy mikre használták ezeket, amikor még az, hogy Malfoy báró többet jelentett puszta címnél, és Wiltshire varázslói közt valódi hatalommal járt, de még sosem jött le, hogy felfedezze. A puszta létezésük is jobban megrémisztette Dracót, mint amennyire bevallotta magának.

– A házimanóitok gondját tudják viselni – mondta Voldemort Nagyúr egy furcsa, rejtélyes mosollyal. – Menj fel, és tedd ágyba a kis Lyrát. Fürödj meg. Egyél. Reggel pedig gyere a dolgozószobába. Sok tervezni valónk lesz.