Káoszelmélet

35. fejezet: 1994. december 18.

Csak egyféle sokk lehet rosszabb a teljesen váratlannál: az a várt, melyre nem voltunk hajlandóak felkészülni.  

  Mary Renault 

  A BAJNOK MELEG FOGADTATÁSA, szólt a szalagcím, épp az aréna mellett egymásba gabalyodott Harryt és Dracót ábrázoló kép fölött. Jó kis fotó, jegyezte meg Draco mélázva, pont abból a kiváló szögből készült, ami annak a hihetetlen csóknak a megfelelő pillanatát kapta el, amelyben Draco a karját Harry nyaka köré fonta.

Rita Vitrol pedig igen büszke lehetett a főcím kétértelműségére.

– Nem kéne elolvasnod azt a szemetet, elrohasztja az agyad.

Draco akkor nézett fel az újságból, amikor Harry leült a mellette lévő székre. Az a kis elbűvölő, féloldalas mosoly terült el az arcán, amitől Dracó akaratlanul is elvigyorodott.

– Akkor nem kéne tovább tetézned – vágott vissza Draco. Harry csak egy leheletnyivel telepedett le mellé közelebb, mint hogy azt barátinak lehetett volna tekinteni, amivel Draco több mint elégedett volt.

– Ó, azt mondod?

– Ha valaki, akkor te igazán tudhatod, hogyan mennek ezek a dolgok – mondta Draco. – Csak ülj ennyire közel, vigyorogj így, és az emberek pletykálni fognak.

– Mást sem csinálnak – jegyezte meg Harry, Draco pedig elnevette magát. – Van kedved eljönni velem a karácsonyi bálba?

Draco meglehetősen hirtelen hagyta abba a nevetést, és döbbent csendben bámult rá.

– Úgy értem, konkrétan nem mondták, de mindenhogy az értésemre adták, hogy vinnem kéne egy partnert – folytatta. – Tudom, hogy nem vagy a társasági összejövetelek híve, csak arra gondoltam...

Harry állítása Draco véleménye szerint kissé nagyvonalú volt. Draco a legtöbb népszerű társasági eseményt ugyanazzal a hévvel és lelkesedéssel kerülte el, mint amivel a fertőző betegségeket. Ha valaki két héttel korábban azt mondta volna neki, hogy meghívják a karácsonyi bálba, hát hazugnak tartotta volna az illetőt.

És ha ugyanez a feltételezett valaki azt állította volna, hogy Draco ettől még ilyen boldog is lesz, térden rúgta volna.

– Én... – kezdte, de nem igazán tudta, merre is kanyarodjon majd a mondat, így hát újra kezdte: – Ez... Ez szabad? Mármint hogy együtt menjünk.

Harry megnedvesítette az ajkát.

– Igazából én sem voltam biztos benne – vallotta be. – Tudom, hogy a varázstársadalom egy kissé... nos, maradi, úgyhogy elmentem megkérdezni Dumbledore professzort. Azt mondta, rendben. Tulajdonképpen kimondottan szigorú volt a témában. Azt mondta, ha bárki kellemetlenkedni kezd ezzel kapcsolatban, nyugodtan fordulhatunk hozzá.

Draco véleménye Dumbledore-ról egy kissé mindig is a kedvezőtlen felé tolódott, de ez most egy jó pontot szerzett neki.

– Előfordulhat... ez okozhat némi gondot – mondta Draco óvatosan. – Általánosságban beszélve.

– Tudom – felelte Harry. – Tudom már egy ideje. Csak nem bírom rávenni magam, hogy érdekeljen. Elhiheted, megpróbáltam.

Draco hirtelen rájött, hogy már nem csak a karácsonyi bálról beszélnek. Kisvártatva elmosolyodott.

– Draco – mondta Piton professzor, aki valamikor odajöhetett a Hollóhát asztalához, csak ezt Draco észre sem vette. Amikor a fiú felnézett rá, szokatlanul komolynak tűnt az arca, a kezét pedig pont úgy kulcsolta össze a háta mögött, ahogy akkor szokta, mikor rossz hírei vannak. – Beszélnünk kell.

– Én – Egyszer Harryre, egyszer Piton professzorra nézett. – Rendben.

– Menjünk az irodámba.

Draco bólintott, majd felállt, de Harry megragadta az ingujját, mielőtt még elindulhatott volna.

– Várj – mondta Harry –, akkor... akkor, mi a válaszod? Akarsz jönni?

Draco megint rápillantott Piton professzorra, aki egyértelműen türelmetlen volt, aztán vissza Harryre, aki csak egy kicsit tűnt aggódónak, bár mindent megtett, hogy ne így látsszon. Draco elmosolyodott.

– Egyértelműen – mondta, majd lehajolt, és megcsókolta az ajkát, de csak egyszer, csak lágyan, és amikor elhúzódott, Harry ragyogott.

Draco kikerülte a Hollóhát asztalát, és sietett, hogy beérje Piton professzort, aki már félúton járt kifelé a nagyteremből.

Menet közben Draco féloldalt rápillantott. A férfi előre nézett, de mintha nem látott volna semmit. Elveszett a saját gondolataiban.

– Semmi megjegyzés? – kérdezte Draco. – Semmi hozzáfűznivaló?

Piton professzor kizökkent elmélkedéséből, és ránézett.

– Hogy?

– Harryről és rólam – folytatta a fiú. – Szokatlanul hallgatag a témával kapcsolatban.

– Meg kellett volna lepődnöm? – felelte a professzor. – Előbb tudtam, hogy ez lesz, mielőtt bármelyikőtök sejtette volna.

Draco már nyitotta a száját, hogy kreatívabban megfogalmazza: fogja be, ez nem igaz, mielőtt rájött volna, hogy talán mégis az.

Lementek a pincékbe, be a csendes bájital tanterembe, ahol erős boszorkányfű-kivonat illat érződött egy korábbi órának köszönhetően.

– Akkor miről van szó? – kérdezte Draco, miközben beléptek az irodába.

– Ülj le – mondta Piton professzor, ez pedig nem sok jót sejtetett. Draco leült a megszokott székébe, Piton professzor pedig vele szemben, az asztalánál.

– Tegnap elmentem a szokásos látogatásra a szüleidhez – mondta.

Draco zsigerei hirtelen összeugrottak az ijedségtől.

– Jól vannak? – kérdezte előrébb ülve a széken. – Hatástalanná vált az emléktörlő bűbáj?

– A bűbáj rendben van – mondta Piton professzor. – Mindig újra kiszórom, ha szükséges, ahogy megbeszéltük.

A gyomorgörcs még rosszabb lett.

– Voldemorttal kapcsolatos a dolog?

– Nem. Nem, Draco, ez...

A férfi habozott. Draco egész élete során mindössze három alkalomra emlékezett, amikor Piton professzornak alaposan elakadt a szava, és még kevesebb olyanra, amikor ideges volt. A félelem riadalommá fokozódott.

– Professzor – noszogatta Draco, amikor a csend túl hosszúra nyúlt.

– Draco – mondta a férfi –, édesanyád várandós.

– Ó – mondta Draco. Aztán – Mi?

– Édesanyád várandós – ismételte el a professzor immár gyengédebben. Benyúlt a talárjába, és elővett egy kisméretű, tojáshéj színű kártyát. – Akkor adta át az értesítőt, amikor beugrottam.

A félelem és riadalom elmúlt. A helyüket átvette valami új; egy érzés vagy érzéskavalkád, amit Draco nem igazán tudott beazonosítani.

Piton professzor letette a kártyát az asztalra. Összpontosított akaraterő kellett hozzá, hogy Draco kinyúljon érte, és elvegye.

Egy új élet indult útnak, állt a kártyán szép, arany betűkkel. Narcissa Black Malfoy várandós. A gyermek születése júniusra várható. Ajándéktárgyak helyett a baba bankszámlájára küldhetők a felajánlások.

Június. Akkor nemcsak hogy terhes, de már a második trimeszterbe lépett.

Draco többször is elolvasta a lapot. Nem tudta, mit mondjon. Nem volt biztos benne, hogy léteznek a világon szavak, amik képesek volnának kifejezni, mi játszódik most le benne.

Amikor a kártyán levő szavak már rázkódni kezdtek, csak akkor jött rá, hogy remeg a keze. Letette a lapot az ölébe, és kinyújtotta az ujjait.

– Én...

A mondat aztán semerre sem haladt. Piton professzor azonban türelmesnek tűnt, és várt, hogy Draco újrakezdje.

– Tud... tudják már a gyerek nemét? – nyögte ki végül.

– Igen – felelte Piton professzor. – És te szeretnéd tudni?

Ez átkozottul jó kérdés volt, és egy pillanatra Draco elbizonytalanodott. Végül ezt mondta:

– Igen.

– Lány.

Draco lesüllyedt a székében. Csak két opció közül választhatott, de valahogy akkor is meglepődött – a lélegzete is elakadt a felismerés erejétől.

– Nem volt örökösük a Malfoy vagyonra – folytatta Piton professzor óvatosan. – Kicsit összezavarodtak, hogy miért tartott nekik egyáltalán ennyi ideig gyereket nemzeni.

Draco becsukta a szemét. Tudhatta volna, hogy ez fog történni. Talán egy része tudta is, de sosem gondolta volna – még csak hajlandó sem volt foglalkozni vele...

– Fogok valaha találkozni vele? – kérdezte Draco, és úgy érezte, hirtelen meglehetősen nehezére esik a beszéd. – Fogok valaha is találkozni a testvéremmel?

Piton professzor nem válaszolt, Draco pedig könyökével a térdén kétrét görnyedt, arcát a kezébe temette. A torka fájt az erőlködéstől, hogy visszafojtsa a sírást. Hallotta, amint Piton professzor feláll, és a kandallóhoz megy, hogy feltegyen egy kis teát.

Addig Draco kihasználta a lehetőséget, hogy amennyire lehetséges, visszanyerje az önuralmát. Nem ment könnyen. Az elméjét gyorsabban árasztották el a kérdések, mint ahogy foglalkozni tudott volna az átgondolásukkal, és mindegyik csak jobban belesüllyesztette az egyre növekvő bizonytalanságba. Milyen lesz a húga? Része lesz majd Draco az életének? Túl fogja élni egyáltalán a közelgő háborút?

Percekkel később Piton professzor finoman a kezébe tuszkolt egy csésze teát. Addigra legalább Draco visszaszerezte valamelyest a kontrollját, és ivott egy kortyot. Túlságosan forró volt, de a fiút nem érdekelte, hogy megégeti.

Piton professzor leült a mellette lévő székbe, nem az asztala mögöttibe.

– Természetesen végezhetek kármegelőzést – mondta Piton professzor. – Tartottam egy gyors ellenőrzést a régi babaholmijaid közt, és magamhoz vettem mindent, ami azonosíthat téged. Többségük örökölt tárgy, és nem fog gyanút kelteni. Amikor a jövő héten visszamegyek, alaposabban is körülnézek.

Draco alig figyelt.

– Honnan kellene tudnom, mit tegyek? – kérdezte. – Milliárdnyi irányba ágazik szét milliárdnyi választás, véletlen, sors.

– Ez a káosz, Draco – mondta Piton professzor.

Draco ivott még egy kortyot a túl-forró teából, és életében először gyűlölte a káoszt.