Káoszelmélet

74. fejezet: 1996. november 13.

Az élet fájdalom, és a szerelem a fájdalomcsillapító.

Cesare Pavese

– Tonks jelentése szerint óriásokkal kezdett tárgyalni...

Harry megfordította a pergament, hogy megnézze a hátulját, ahová Tonks pár további megjegyzést írt. Draco lovaglóülésben ült a fiú csípőjén, miközben Harry az ágyon hanyatt feküdt; ujjaival végigsimított a mellkasán lévő keskeny V-alakú szőrzeten, azt kívánva, bárcsak érezné is. Nem bánta volna a durvaságot sem, az csak egy lélegzetvételnyi friss levegő lett volna, de az érzéketlenség már majdnem a könyökéig terjedt, és Draco csak a Harry bőréből áradó meleget érezte.

– És vámpírokkal – tette hozzá Harry. – Azt hiszem, ez lesz a terve. Varázslényekből álló hadsereg, hogy ellensúlyozza a tényt, hogy Nagy Britannia varázslóinak fele a Roxfortban van.

Dracónak figyelnie kellett volna, de nem volt képes rávenni magát, hogy akár egy szó is érdekelje. Nem, amikor tudta, hogy a várakozáson kívül semmit sem tehetnek, és főleg most, hogy egy teljesen meztelen Harryn ült. Lehajolt, és végigcsókolta Harry vállát.

– Ne tereld el a figyelmem.

– Nincs semmi abban a jelentésben, ami jobban számítana – mondta Darco –, mint ez az elterelés.

Draco lejjebb mozdult, míg fogait végig nem húzta Harry mellbimbójának bőrén, amitől a fiú megborzongott.

– Mi ütött beléd újabban? – motyogta Harry Draco hajába túrva. – Pár napja kielégíthetetlen vagy.

Így is van, gondolta Draco. Az intimitás luxussá vált azóta, hogy a Roxfort néhány hónapja elszakadt a Minisztériumtól, de Draco mostanában lecsípett egy kis időt – a DS szerint kicsit túl sok időt –, hogy Harryvel lehessen.

– Fiatalok és szerelmesek vagyunk, és nem áll fenn a teherbeesés veszélye sem – mondta Draco. – Nem tudom, mi okból ne szexelhetnénk állandóan.

Harry egy mélyről jövő, jóleső nevetést hallatott. Draco elismerően végigsimított a fiú bordáin.

– Nos – mondta Harry –, ott van az az egész háborús dolog.

– Ennél a pontnál nincs értelme aggódni. Megerősítettük a védelmet és a barikádokat; most már csak Voldemortra várunk, hogy megtegye az első lépést.

– Ott van a prófécia is, és hogy hogyan védjük ki.

– Defibrillátorral – felelte Draco kajánul, mire Harry megint felnevetett. A kéz Draco hajából most a gerincén simított lefelé.

– És ott van persze a nyakörv is.

– Dolgozom rajta – mondta Draco. – Pusztán csak gondolkodni kell. Bárhol tudok gondolkodni, a farkadon lovagolva is.

Harry hümmögött.

– Megint? Nem az előbb csináltad?

Draco elvigyorodott. Igazából egy módosított mozgatóbűbáj is segítette egy kicsit a lebénult lábát. Kellemes volt. Draco még mindig nedves és tág volt, combján pedig még most is érezte Harry orgazmusának bizonyítékát. Hozzádörgölőzött Harry medencéjéhez, mire kezeket érzett a csípőjén.

– Biztosan nem akarsz beszélni róla, hogy mi ez valójában? – kérdezte Harry. – Nem mintha nem lennél szexi és nem mintha nem élvezném őrülten, akármi is tört rád, de naponta háromszor azért kicsit több mint a szokásos.

Draco kicsit hátrébb csúsztatta a csípőjét, és amikor a kellemesen vastag farok végigcsusszant a combja alatt, örömmel tapasztalta, hogy Harry félkemény, és egyre csak keményedik. Harry feje hátrahanyatlott, és a fiú motyogott valamit, ami úgy hangzott, hogy „édes Jézusom„. Draco visszanyelte a kikívánkozó poént arról, hogy Harrynek nem kell Jézusnak hívnia őt.

– A bénulás egyre rosszabbodik – mondta Draco, mihelyst Harrynek eléggé elterelődött a figyelme és csípőjével Dracóhoz dörgölőzött, farka elsiklott a farpofái közt, ingerelve, de sosem nyomulva át a még mindig nedves és tágra nyílt izomgyűrűn. – Valami iszonyúan hiányzik a fizikai érzékelés. Néha úgy tűnik, hogy az egyetlen alkalom, amikor bármit is érzek, az az, amikor szexelünk.

– Egek, Draco – mondta Harry, megszorítva Draco csípőjét –, nagyon béna vagy, ha a romantikáról van szó.

– Te kérdezted – emlékeztette Draco, aztán felfelé mozdult a csípőjével, egészen...

– Basszus! – Harry a csípőjének egyetlen lökésével elmerült Dracóban. Másfajta szituációban nem lett volna bölcs mozdulat, de Draco teste az iménti két kiadós menet után forró volt és simulékony, mint az olvasztott vaj, így Harry minimális ellenállással tudott beléhatolni. Draco egész teste megborzongott az érzéstől; a forróságtól és telítettségtől. Sosem tudta volna megunni.

– Merlinre, ez annyira jó érzés, hogy meglep, hogy a Minisztérium még nem tiltotta be.

Harry nevetett, aztán a nevetés jóleső morgásba fordult, amikor Draco mozogni kezdett, kezével Harry mellkasán támaszkodva, csípőjével pedig a legegyenletesebb ritmusban lovagolt, amit csak a mozgató bűbáj lehetővé tett. A gyönyör mélyen a zsigereiben parázslott, és a mellkasába és a végtagjaiba áradt szét a vágy forró, elektromos pulzálásával. Nem igazi érzés volt, de egek, közel volt hozzá, eléggé közel.

– Olyan rohadtul gyönyörű vagy – morogta Harry mély torokhangon, keze pedig Draco tarkójára siklott, hogy lehúzza őt magához. Draco vadul csókolta, és megemelte a remegő kezét, de az elbicsaklott az állkapcsánál.

Hiba volt megmozdítani a kezét, mert támaszték híján a mozgatóbűbáj összecsuklott a súly alatt. Draco hangosan káromkodott és megdermedt, pusztán abból az okból kifolyólag, hogy nem tudott mozogni, ő pedig a frusztrációtól ordítani tudott volna.

– Kurva láb – sziszegte a fogai közül –, gyűlölöm ezt; gyűlölöm a bénaságot...

– Semmi baj, szerelmem – suttogta Harry, aztán Dracót egyszer csak a hátára penderítették, majd mélyen és alaposan megcsókolták; az élmény erejétől minden panasza kiürült a fejéből. – Semmi baj, megértelek.

Harry Draco rossz lábát a válla fölé nyalábolta, és gyengéden újra beléhatolt. Apró gyönyörszikrák száguldoztak föl s alá Draco gerincén, a szög tökéletes volt, pont azt az érzékeny idegcsomót találta el, és Draco elolvadt Harry alatt.

– Csak figyelj – motyogta Harry, lehajolva, hogy nyalja, csókolja, csipkedje a nyakát –, ha mindketten élve kikerülünk ebből az egészből és sikerül levenned a nyakörvet is, brutális mennyiségűt fogunk szexelni mindenféle bizarr és lehetetlen pózokban.

Hülyeség volt és röhejes, Draco pedig úgy vigyorgott és nevetett, mintegy idióta, és Harry lökéseinek feszült.

– Tényleg?

– Ábécésorrendben végigmegyünk a Káma Szútrán – ígérte Harry lihegve. – Miénk lesz a világ összes ideje.

Ez egy kicsit elszomorította Dracót, mert mindketten tudták, hogy nincs garancia, és próbált nem gondolni erre, de persze nem sikerült. Nyelt egyet és hagyta, hogy hátrahulljon a feje, miközben a kezével a lepedőbe és a papírhalmokba markolt.

– Ez... ez rémesen optimista basszus, ott, igen, ott.

Harry megdöntötte a csípőjét, és arra a tökéletes pontra döfött, és igen, basszus, igen, igen, igen. Draco felemelte a kezét és Harry hátába karmolt.

– Tudom – vallotta be Harry Draco hajába zihálva. – De nincs értelme nem optimistának lenni. Vagy – basszus, Draco – vagy mindketten túléljük, vagy mindketten meghalunk.

– Mindketten? – kérdezte Draco akaratlanul is.

– Soha sehová nem mennék nélküled – mondta Harry feleletként, és a szavai melegsége lángra gyújtották Dracót. Merlinre, sosem volt még ennél szerelmesebb ebbe a hülye, szentimentális, griffendéles baromba.

Draco érezte Harry kezét a farkán, és ez mennyei volt, és ennek meg a többi testi és lelki érzésnek a hatására nem tartott sokáig, míg sebhelyes, megviselt teste összerándult, majd Draco rekedtre kiáltotta magát a csúcspont és a darabokra hullás érzésétől.

Harry egy apró, fojtott hangot adott ki, majd gyorsított és Draco a vállába vájta a körmét. Draco szerette ezeket a pillanatokat – Harry csak akkor engedélyezte magának, hogy a saját élvezetére koncentráljon, miután Draco elérte a megkönnyebbülést. Morgott, megfeszült, sziszegett, és Dracóba kapaszkodott, mintha ő lenne az egyetlen dolog, ami a földhöz kötné, mintha ez lenne az utolsó éjszakájuk együtt, mert talán így is lesz.

Amikor Harry megdermedt és belemélyesztette a fogát Draco nyakába, Draco érezte a kilövellő forróságát, mielőtt lassan visszahúzódott, és lerogyott mellé. Draco odafordult hozzá, és az izzadságtól nyirkos mellkasához fészkelte magát.

– Egek, remélem, három elég lesz – lihegte Harry –, mert a nap hátralévő részében nem hiszem, hogy képes leszek akár megmozdulni is.

És többet is mondhattak volna, gondolta Draco. Talán szívből jövő búcsúszavakat; megerősítéseket, hogy mennyire szeretik egymást; ígéreteket, hogy vagy túlélik, vagy együtt halnak meg.

De ezeket a dolgokat nem volt szükséges kimondani. Már mindketten tudták ezeket.

Úgyhogy csak feküdtek ott, a káosz, a végzet és a döntések határán, elrejtőzve a háború elől, ami nem messze várta őket, és semmiről sem beszéltek. Csendes, békés, céltalan és mélységes pillanat volt, és Draco nem is akarta volna ezt az időt másképp eltölteni.