Káoszelmélet

45. fejezet: 1995 július 8.

Végül is annyi, de annyi törékeny holmi van. Az emberek olyan könnyen összetörnek, mint ahogy a szívek és az álmok is.  

  Neil Gaiman  

A figyelmeztetés, miszerint felkavaró tartalom várható, ebben a fejezetben a legfokozottabban érvényes. Mindenki saját felelősségre olvassa.

  Ami Dracót ebben az egészben a leginkább meglepte, az a tudatossága volt.

Talán a végletekig racionális elméje egyszerűen csak képtelen volt bármi más módon értelmezni ezt. Draco tudta, hogy az Imperius-átok hatása alatt áll. Tudta, hogy a viselkedése mélységesen nem rá vall. Tudta, hogy őrjöngenie, borzadnia, rettegnie kellene és bűntudatot éreznie azoktól a tettektől, amikre kényszerítik.

De egyiket sem érezte, mert az Imperius-átok alatt állt. Egy csinos kis önmagába záródó körben a dolog megmagyarázta önmagát.

Barthemius hozzávalókat vitt neki és egy üstöt, aztán megmondta, hogy készítsen nadragulya kivonatot, ami a világ egyik leghalálosabb mérge. Draco tudta, hogy gyilkolásra fogják felhasználni. Akkor is megfőzte.

Avery térképet hozott az Azkabanról, és azt kívánta tőle, eszeljen ki egy bejutási módot. Draco tudta, hogy a tervet háborús bűnösök kiszabadítására fogják felhasználni. Akkor is megcsinálta.

Kezdetben még ellenállt. Egy kis része legbelül, melyet az átok nem érintett, harcolt, azt mondta, nem, ez helytelen, ez ellen a tested minden porcikája tiltakozik erkölcsileg. Aztán Dracóba mérget fecskendeztek, és kiáltott a fájdalomtól. Utána már ez a része csöndben maradt.

Természetesen minden, amit tett, csak szolgamunka volt. Dracót még mindig a szobájába zárva tartották, amelyben az ágy és a mágikus ablak volt, mert arra vártak, hogy az átok maradéktalanul megszilárduljon, és Draco ne szegüljön ellen. Őszintén szólva Draco csak örült ennek a kis változatosságnak.

Rendszeresen és eleget evett és aludt, fürdött, gyógyult, valamelyest visszanyerte elvesztett súlyát, még egy kis testmozgást is végzett. Ám a kínzások emlékei még frissek, élénkek és nyersek voltak az elméjében, és némely éjszakákon kiáltva ébredt, fejében szétszakadó hús, bőrébe vájó tűk, hátához érő forró vasak érzetével.

Néha azt kívánta, bár ott volna vele Piton professzor, hogy segítsen megérteni ezt az egészet. Máskor nem.

Akárhogy is, Piton professzor sosem jelent meg. Draco eltöprengett, vajon miért.

Voldemort nagyúr minden este meglátogatta, és beszélgettek. Úgy tűnt, kedveli Dracót. Draco azonban nem tudta, hogyan is érezzen ezzel kapcsolatban. Először különös volt lazán társalogni a Sötét Nagyúrral, a világ legrettegettebb emberével, de aztán egyre könnyebb lett. A beszélgetéseik meglepően elmések és nyíltak voltak. Kiderült, hogy a Sötét Nagyúr tehetséges vitapartner.

Néha mágiaelméletről, néha az aktuális eseményekről diskuráltak. Egyszer majd' két órát töltöttek a nietzschei nihilizmusról és a mindennapi életre való gyakorlati hatásáról csevegve. Az intelligenciája és felfogóképessége lenyűgözte Dracót.

Meglepve tapasztalta, hogy várja ezeket a látogatásokat. Végtére is senki mással nem beszélgetett, és kicsit magányos volt.

– Azt hiszem, már majdnem készen állsz a végső próbatételedre – mondta egy este a Sötét Nagyúr Draco székére leereszkedve, miközben a fiú hiúságból a haját fésülte. – Elég sok idő eltelt már, mióta megízlelted Nagini mérgét.

– Három nap – erősítette meg Draco. A szobai tükörben szemügyre vette a nyakörvét. Nehéz, ezüstözött vasból készült. Napokba telt, mire Draco hozzászokott a nyakán lévő súlyhoz.

A Sötét Nagyúr felállt, és átszelte a szobát, hogy Draco mögé álljon. A tükörből nézve még lehetetlenebbül magasnak és vékonynak tűnt. Felemelte egyik kezét, és végigsimított vele Draco haján.

Többször is megtette már, hogy megsimította a haját. Ettől Dracónak mindig Harry jutott az eszébe, aki ugyanezt csinálta, de a hasonlóság ezzel ki is merült. Hary tenyere meleg és érdes volt. Voldemorté hideg, és sima, mint a márvány.

Draco néha azt kívánta, bárcsak ott lenne Harry. De többnyire nem.

– A parancsaim mostanáig rövidtávúak voltak – mondta a Sötét Nagyúr, miközben kedvtelve cirógatta Draco haját. – Egyetlen hosszútávú utasításom van csak.

Draco némán nézett rá.

– Légy hűséges hozzám.

LÉGY HŰSÉGES HOZZÁM, ismételte a hang Draco fejében. AZ ÉN CÉLJAIM A TE CÉLJAID, AZ ÉN ELLENSÉGEIM A TE ELLENSÉGEID. SENKI ÉS SEMMI NEM LEHET ELŐBBRE VALÓ NÁLAM.

Draco a következő lélegzetétől fogva egyet is értett. Következő lélegzetvételétől az egyetlen dolog a világon, ami számított neki, az a Sötét Nagyúr hatalomra jutása volt.

– Készen állsz az utolsó próbára?

– Igen, Nagyuram.

A Sötét Nagyúr sápadt ajka mosolyra görbült.

– Jól áll neked az alázat, kismadár. Nott!

Tompa hangzavar szűrődött be a nehéz ajtó túloldaláról. Kiabálás, dübögés, sikítás.

– Ha átmész ezen a próbán, kismadár – kezdte a Sötét Nagyúr, ujjaival Draco hajába túrva –, neked ajándékozom a Jegyet, és magam mellé veszlek. Ha átmész a próbán, elnyered a bizalmam. Akarod ezt, kismadár?

Akarta. Annyira, hogy fizikai fájdalmat okozott, hogy nem tudhatta a magáénak most rögtön.

– Igen, Nagyuram – válaszolta halkan, és élénken figyelte a férfi vörös szemű tükörképét. – Nagyon is.

A Sötét Nagyúr egy apró, mély hangot adott. Az ujjak Draco hajában enyhén begörbültek.

– Volt egy idő... olyan távolinak tűnik... amikor még komoly hatást tettél volna rám, kismadár.

Draco úgy hitte, érti, mire utal, de inkább nem akart találgatni.

– Milyen hatást, Nagyúr?

A kéz Draco hajában megállt, majd visszahúzódott. Draco furcsán elhagyatottnak érezte tőle magát.

– Micsoda érzelgősség ez tőlem – felelte lassan a Sötét Nagyúr.

Abban a pillanatban az ajtó kivágódott, és Draco egy magas, női sikítást hallott. A hang forrása felé fordult.

Avery és Nott jócskán terhes anyját rángatta be a szobába.

Draco csak meglepetést érzett.

– Ez a végső próbád – mondta a Sötét Nagyúr. – Láncoljátok a falhoz.

Avery és Nott megtették egy sorozat egyszerű, de erős bűbájjal, ami a nő karját a feje fölé erősítette, miközben figyelmen kívül hagyták a vergődését, rugdosódását és sikolyait. A haja összekócolódott, a sminkje elkenődött.

– Engedjék el, engedjék el! – harsant egy hang, és Draco legnagyobb meglepetésére, az apjáét ismerte fel benne. Draco látta őt az ajtón keresztül; ketten fogták le, miközben próbálkozott Narcissa felé nyúlni. – Nagyuram, könyörgöm, kegyelmezz! Narcissa!

– És csukjátok be az ajtót – mondta türelmetlenül a Sötét Nagyúr.

– Ne! Ne! Narcissa!

– Lucius! – zokogta az anyja. Avery meglendítette a pálcáját, mire az ajtó becsapódott.

– Apropó, észrevettem az emlékezettörlő bűbájokat – fordult a Sötét Nagyúr Draco felé. A hangja könnyed, semmitmondó volt, mintha csak az időjárásról beszélne. Narcissa őrjöngő zokogásban tört ki, haja az arcát takarta. – Mestermű. Igen alapos munka. Kész csoda, hogy ilyen sokáig fenn tudtad tartani, tekintve a külvilággal való számos kapcsolatukat.

– Én... – Draco az anyjára meredt. Képtelen volt megállni. Zokogott. Terhességének már annyira a végén járt. Draco becslése szerint már vagy két héttel túl is léphette az idejét.

Draco elméjének leghátsó zugában valami kényelmetlenül fészkelődni kezdett.

– A teszt miatt azonban mégsem maradhat fenn.

A Sötét Nagyúr elindult feléje, Narcissa pedig sírt és olyasmiket mondott, mint könyörgöm, ne és a kisbabám. Voldemort egyikre sem figyelt. Előhúzta a pálcáját a ruhaujjából, és az asszony homlokához nyomta, majd egy halk bűbájjal eltávolította az emlékezetbűbájt.

A sírás megakadt egy pillanatra; a nő tekintete enyhén elfátyolosodott, ahogy az igézet megtört körülötte.

Draco szája félig elnyílt. A kis valami az elméjében most erőteljesebben kezdett fészkelődni, amitől a fiú még kényelmetlenebbül érezte magát.

Az asszony szeme újra fókuszált, és a Sötét Nagyúrról elhaladva megpihent valakin, akit úgy hívnak...

– Draco. – A szó rekedten, megtörten hangzott. – Draco... Draco!

Draco összerezzent. Megrémült. Remegett a keze. De nem érzett semmit. A kényelmetlenségen kívül persze. Igen kényelmetlenül érezte magát.

– Ó, Istenem... Draco, gyermekem... mi tört... hogy tudtalak... Draco!

Még erőteljesebben rázkódni kezdett, a nevét sikoltozta, könnyek folytak le az arcán.

– Az utolsó próbád – szólalt meg a Sötét Nagyúr, és hirtelen az asszony mellett termett. – Öld meg.

ÖLD MEG.

Nem valószínű, hogy Narcissa hallotta a parancsot a saját sírásától, de Draco tökéletesen tisztán hallotta. Az anyjára meredt, és semmit sem érzett. Egyáltalán semmit. Csak kényelmetlenséget.

– Ez a hűség végső próbája – mondta Dracónak. – Azt akarom, hogy senkit és semmit ne helyezz előbbre nálam. Csakis akkor leszek elégedett a hűségeddel. Csakis akkor tudok majd megbízni benned. Akarod, hogy bízzak benned, kismadár?

Draco semmit sem mondott. Az anyját bámulta. Semmit sem érzett. Csak kényelmetlenséget. Csak egy apró szúrást a feje hátsó részében. Csak egy gombócot a torkában, és hogy nyirkos a keze.

– Benne van a húgom – mondta.

– Valóban – felelte a Sötét Nagyúr.

– Az ő megölése a húgom megölését is jelenti – mondta Draco. A hangja közömbös volt, mivel egy kis viszketésen, apró szúráson, enyhe fájdalmon, hideg verítéken kívül semmi mást nem érzett. – Azt parancsolod, hogy mindkettejükkel végezzek, Nagyuram?

– A parancsom úgy szólt, hogy öld meg az anyádat – válaszolta a Sötét Nagyúr. – Semmit nem mondtam a húgodról. Ha érzel valamiféle késztetést, hogy megmentsd az életét, azt javasolnám, találj ki valamit, hogy mindkét célt elérd.

Ó.

– Semmit nem tudok a császármetszésről – mondta Draco halkan.

– Én sem gondolnám, hogy tudnod kellene – felelte a Sötét Nagyúr.

Draco úgy tippelt, igaza lehet. Felemelte pálca-kezét.

– Draco, kicsim, kérlek, kérlek...

Draco előre lépett. A lába merev volt, a keze nyirkos, és nem érzett már semmit, semmit, nem létezett többé semmi, semmi, semmi.

– Draco, Draco...

Pazar, kék bársony kismamaköntösén át hozzányomta ujját a hasához. A mágiára koncentrált, majd lejjebb húzta az ujját.

Anyja felsikoltott, és forró vér ömlött Draco kezére, de Draco folytatta.