Káoszelmélet

32. fejezet: 1994. október 31.

Sok nagy embernek az volt az egyetlen szerencséje, hogy velük született a képesség és a szándék, hogy felülkerekedjenek a balsorson.  

  Channing Pollock

  Draco egész kicsi kora óta képes volt az elmét az anyag fölébe helyezni. Egyszer, nyolcéves korában bezárkózott a fürdőszobába egy megbűvölt tankönyvvel, és három teljes napon át visszautasította az evést, az alvást és a személyes higiénia ellátását, míg elfogadható folyékonysággal el nem sajátította a francia nyelvet. Ez nem összpontosított akaraterő eredménye volt – épp ellenkezőleg. A kíméletlen céltudatosság olyan természetesen jött neki, mint a kíváncsiság. Tudatosan vagy sem, a fontos feladatok akkor is elsőbbséget élveztek nála, ha ez koplalást vagy alvásmegvonást jelentett.

Ám amint odaállt az igazgató irodájának bejáratához, vége volt. A szíve remegett, a keze elgyengült, nem bírt koncentrálni. Nem mintha nem lett volna elég dolog, amire gondolhatott volna. Az, hogy Harry neve kiröppent a Tűz Serlegéből, számos aggasztó kérdést vetett föl, ami elég megfontolnivalót kínált, de Draco nem látott tovább az egyetlen, nyilvánvaló és fenyegető ténynél, miszerint ennek valami köze van Voldemorthoz.

Mivel hogy ne lett volna köze? Nem létezett más logikusnak nevezhető magyarázat a jelenségekre.

Kövek súrlódó hangjára lett figyelmes, és megpördült. Karkaroff és Mordon professzor léptek ki, őket pedig Madame Maxime követte, aki kicsit lehajtotta a fejét, amikor a szemöldökfa alá ért. Változó mértékben, de szemlátomást mindegyikük elégedetlen volt a történtekkel, akármi is lehetett az.

Végül megérkezett Harry is, aki sokkalta higgadtabbnak tűnt, mint azt a helyzet indokolta volna.

– Hogy ment? – kérdezte azon nyomban Draco, mire kapott néhány sötét pillantást a többi jelenlévőtől.

Harry a becsatlakozó folyosó felé bökött a fejével. A többiekkel ellentétes irányban indultak el a sötét folyosón. Harry megállt egy, a kviddicspályára néző ablak mellett, és mindkét kezével a párkányra támaszkodott.

– Nincs mit tenni – mondta. – A Serleg választása egy mágiával megpecsételt szerződés.

Természetesen ezt Draco is tudta, bár ez nem tette kevésbé kellemetlenné a dolgot.

– Versenyeznem kell – folytatta.

– Harry – mondta Draco.

– Tudom – szólt közbe Harry. – Úgy értem, nem kell hozzá zseninek lenni, hogy összerakja valaki.

Draco maga köré fonta a karját, és a lábára meredt.

– Látnod kellett volna odabenn Piton professzort– mondta Harry tétova, szeretetteli hangon, arcán egy halvány kis vigyorral. – Őrülten dühös volt. Már azt hittem, elkezd átkokat szórni mindenkire, aki csak utalást tesz rá, hogy...

– Hogy te tetted bele a saját neved – fejezte be Draco, Harry pedig sóhajtott. – Mind idióták. Semmi okod nem volt rá. Azt hiszik, amiért híres vagy, már felhatalmazva érezhetik magukat, hogy ítélkezzenek fölötted.

Draco elkezdte rágni a hüvelykujja körmét. Harry csendben figyelte.

– Emlékszel még, miről beszéltünk a múlt nyáron? – kérdezte.

Draco ránézett.

– Arról, hogy készen kell állunk?

– Emlékszem – mondta Draco. Leginkább Harry leheletére emlékezett az arcán, és arra, hogy milyen közel voltak, de persze arra is emlékezett, miről beszélgettek.

– Ez is része annak.

– Egyértelműen.

Draco tovább folytatta a körömrágást. Harry sóhajtott, közelebb lépett hozzá, és megfogta a csuklóját. A pillangó, ami valahol Draco bokájánál telepedett meg, most az érintésre spirálvonalban felrepült a lábszárán és a combján. A fiú felnézett Harryre.

– Nem fognak megölni – mondta Harry.

– Nem hinném, hogy ez lenne a cél.

Harry felvonta a szemöldökét.

– Nem?

– Belekényszeríteni téged a Trimágus Tusába azt remélve, hogy meghalsz? – Draco megrázta a fejét. – Nem egy jó terv. Túl nagymértékben támaszkodik az entrópiára. Nem olyan valakiről beszélünk, aki csak úgy belesodor téged a veszélybe, aztán reméli a legjobbakat. Van itt valahol valami konkrétabb dolog. Csak én... én nem... nem tudok...

– Minden rendben – mondta Harry.

– Semmi sincs rendben – sziszegte Draco, és kitépte a csuklóját Harry kezéből. – Megint ugyanaz történik. Rémült vagyok, és ettől ostoba lettem. Nem tudok nem gondolni a számtalan változatos módszerre, amivel ízekre szaggathatnak téged, és ettől a frász jön rám.

– Draco – mondta Harry halkan.

– És nem tudom megállni, hogy ne érezzem azt, hogy bárcsak képes volnék elszakítani magamtól ezt a rohadt félelmet, bárcsak objektíven látnék, akkor talán mindenben hasznomat lehetne venni, talán előállhatnék valami válasszal, meglátnék valami kulcsfontosságú jelet, ami fölött eddig átsiklottam, és kidolgozhatnék egy megoldást – de nem tudok, mert egyszerűen túlságosan be vagyok hozzá fosva.

És akkor Harry a két keze közé fogta Draco arcát, Draco pedig úgy érezte, hogy hirtelen és könyörtelenül lerántja őt egy örvény, ez pedig annyira váratlanul érte, hogy beleszédült. Felnézett Harryre, és ó, Merlin, olyan közel volt, hogy a csípője Draco csípőjéhez ért, a térde az ő térdéhez, az erein átáramló elektromos feszültség pedig, ami mindig a közelségük eredményeképp jött létre, erősebb volt, mint valaha, és szinte felgyújtotta. Az egész teste lüktetett a közelségtől, a vére száguldott, Draco pedig hirtelen rájött, hogy ilyen érzés a testi vonzalom. Rettenetes és hihetetlen. Azt akarta, hogy azonnal szűnjön meg, és azt is, hogy egész életében érezhesse.

Észrevette Harry arcának apró részleteit, az állkapcsa vonalát, az alig látható szeplőket az orrán és az arcán, a szeme hihetetlen zöld színét. Merlinre, mikor lett Harry ennyire vonzó? Vagy mindig is ilyen helyes volt? Lehet, hogy Draco egyszerűen csak nem vette észre? Mikor esett meg utoljára, hogy nem vett észre valamit?

– Rendben leszek – mondta Harry, és eltartott Dracónak egy kis ideig, míg visszaemlékezett, miről is beszéltek. Már el is felejtette a témát, és most bajban volt a válasszal.

– Én... – próbálkozott Draco, de a gondolat elhalványult és eltűnt. A pillangó épp a csípőjénél rebegtette a szárnyát.

– Nem vagyok olyan rossz varázsló – folytatta Harry. – És tudom, hogy könnyű megfeledkezni róla, ha örökké a közeledben lógok, de elég okos is vagyok.

– Okos vagy. – Ez volt minden, amit Draco ki tudott mondani. Hosszabb szavak már kissé meghaladták a képességeit, így, hogy Harry keze még mindig az arcán volt.

– Mintha zavarban lennél – mondta Harry immár halkabban, mélyebben hangon, Draco pedig megborzongott.

– Én...

Harry orra hegye Draco arcát simogatta, Draco agya pedig tökéletesen leállt. Harry ujjai az állkapcsán köröztek, a hasa az övéhez nyomódott; olyan közel volt már, hogy ha Draco akár csak egy egészen kicsit is megemeli az állát, akkor ők...

– ...meghalnak, Albus!

Draco kis híján felordított a frusztrációtól, miközben elhúzódtak egymástól. Ezt nem csinálhatják a végtelenségig. Bele fog őrülni.

– Tudom, Perselus.

Piton és Dumbledore profeszor több méterre álltak tőlük. Piton professzor feszült volt a csalódottságtól, Dumbledore professzor pedig szétszórt és gyenge a kimerültségtől.

– Minden józan ész kihalt a Roxfortból?

– Már évekkel ezelőtt, barátom – sóhajtott Dumbledore. – Évekkel ezelőtt.

Piton professzor mérgesen fújt egyet, és sarkon fordult, majd végigviharzott a folyosón.

– Harry – mondta, amikor már elég közel járt hozzá –, gyere velem. Hosszabban el kell beszélgetnünk arról, hogy mire számíthatsz azon az istenverte tusán.

– Én... ö... igen, professzor.

– Téged pedig, Draco – folytatta –, holnap várlak a heti teánkon.

Még vetettek egy utolsó pillantást egymásra, aztán eltűntek a folyosón, Piton professzor dühösen motyogva, Harry pedig igyekezve, hogy lépést tudjon vele tartani.

De a pillanat emléke még ott maradt Draco ajkán és vérében, és még mindig szédült tőle. A falnak dőlt, és egyik kezét a mellkasára szorította, hogy elzavarja a túlságosan is felkavaró emlékét Harrynek és az ő bőrének, illatának, simogató ujjainak, a testéhez feszülő testének, és azt az intenzív, letaglózó, rettenetes-fantasztikus érzést, ami a vonzalom volt.