36. fejezet: 1994. december 25.

885 101 33
                                    

A szerelem a varázslat, ami a hétköznapok porát aranyló köddé változtatja. 

Elinor Glyn 


A szentséges lószar volt az első dolog, amit Harry kimondott, amikor Draco érte ment aznap este, és utóbbinak körül kellett néznie, hogy megbizonyosodjon, nem maradt-e le valamiről.

De nem volt ott semmi. A nagyterem előtti folyosót mozgó embertömeg borította, ami a hatalmas kétszárnyú ajtó felé tartott, és semmi sem tűnt szokatlannak.

– Mi az? – kérdezte Draco.

– Úgy nézel ki...

Draco végignézett magán. Egy rövidebb szabású Justine St-Clair talárt választott – tintafeketét, hosszú, szűk ujjal és gyönyörű, ezüst hímzéssel a csuklóján, a felkarján, a gallérja körül és az alján lévő szegélynél. Dracót még senki nem nevezte divatrajongónak, de a felső tízezer világában nőtt fel, és ha máshoz nem is, a minőséghez volt szeme.

– Jól, remélem.

– Még annál is jobban – mondta Harry.

– Te sem panaszkodhatsz – jegyezte meg Draco, szemrevételezve a fiú ruházatát; mattfekete háromrészest viselt, fehér inggel és élénk, griffendélvörös nyakkendővel. – Honnan szerezted ezt a dísztalárt?

– Én... öm, a Boldogrongyokból – felelte Harry. Elszakította a tekintetét Draco ruhájának hajlatairól meg redőiről, és egy kicsit izgatottnak tűnt.

– Minden rendben?

– Csak... elképesztően nézel ki. Bámulatosan.

Draco meglehetős hirtelenséggel rájött, hogy Harry vonzónak találja. A hosszú hónapok gyilkos, kielégületlen romantikus feszültsége és az elmúlt hetek maratoni csókcsatái közt, melyeknek során Harry a szünetekben egy-egy elhagyatott folyosón a falhoz szorította (és amiről Draco úgy vélekedett, hogy igen kellemes fejleménye a kapcsolatuknak), Draco természetesen tudta, hogy volt köztük kémia, de sosem jutott eszébe, hogy Harry fizikailag és intellektuálisan egyaránt vonzónak találhatja. Az elképzelés, hogy Harry nem csak az elméjét, de a testét is értékeli...

Draco nagyot nyelt, és félretette a gondolatot, mielőtt túl messzire kalandozott volna. Ez most nem az a pillanat volt.

– Köszönöm – mondta helyette. – Szabad?

Harry elmosolyodott, és előrelépett, hogy belekaroljon. Draco szíve hevesen vert a bordái közt a forróságtól és a közelségtől, miközben együtt bementek a nagyterembe.

A pletyka, mint mindig, gyorsabban és hathatósabban terjedt, mint egy vírus, és amikor Harry és Draco beléptek, a terem egyszer csak észrevehetően elcsendesedett. Draco szinte a bőrén érezte, hogy ezernyi szempár szegeződik rá, és hirtelen boldog lett, hogy nem érdekli annyira a többiek véleménye, mint amennyire érdekelhetné.

Mindenesetre a nagyterem gyönyörűen nézett ki; ezüst girlandok díszítették, és egy óriási karácsonyfa vonzotta magára a tekintetet. Habár a karácsonyi bált nem nyitotta meg semmilyen formális szertartás, a zene már szólt, és több pár is táncolt. Draco szerette volna tovább is csodálni a látványt, de mielőtt még kettőt pislantott volna, már oda is jött hozzájuk a durmstrangos bajnok és partnere.

– Harry! – mondta a partner, egy bozontos hajú, griffendéles lány, akit Draco csak látásból ismert. – Nagyszerűen nézel ki. Ő pedig bizonyára Draco!

Harry sóhajtott és zavartnak tűnt.

– Hermione – felelte –, ő nem igazán...

– Megígérted, hogy bemutatsz minket – felelte a lány mesterkélt mosollyal, nyomatékos hangon.

Harry megint sóhajtott egyet, ezúttal beletörődve, és csak egy kicsit látszott bosszúsnak.

– Draco – mondta –, ő itt Hermione Granger.

– El vagyok ragadtatva – mondta Hermione azonnal. Az ujjai rászorultak partnere karjára.

– Én is örülök a találkozásnak – felelte Draco, próbálva rájönni a lány enyhén mániákus arckifejezésének okára.

– És Viktor Krumot természetesen már ismered.

– Örvendek. – Krum erős akcentussal beszélt, de azért meg lehetett érteni.

Draco halványan elmosolyodott.

Dobar wecher, gospodin Krum. Vesela Koleda.* – Erre Krum felkapta a fejét.

– Te beszélsz bolgárt!

– Csak egy keveset – felelte Draco. – Mindenesetre tudok oroszul, amin el lehet indulni. A szerb nyelvekben sok a hasonlóság.

– Annyira csodás, hogy végül személyesen is találkozhatunk – mondta Hermione, és Draco észrevette, hogy enyhén megfeszül az arca, amitől csak még őrültebbnek és mániákusabbnak tűnt. – Majd' négyévi rivalizálás után.

Harry sóhajtott. Draco oldalra döntötte a fejét.

– Elnézést, de hogy is mondtad – kérdezte –, rivalizálás?

– Nos, intellektuális rivalizálás, leginkább!

A hangsúlya valahol a tréfás és a dühös közt volt. Draco elgondolkodott, hogy vajon ez is egy lehet azok közül a társasági dolgok közül, amik rajta kívül mindenki számára egyértelműek, és hirtelen azt kívánta, bár el se jött volna.

– Hermione egy kicsit... – kezdte Harry, de megállt, és egyszer a lányra, egyszer Dracóra nézett. – ...ömm, rivalizál veled. Első óta minden évben a legjobb jegyeket kapod, ő pedig...

– Ó – mondta Draco, mintha ez mindent megmagyarázott volna, holott semmit nem magyarázott meg, és a fiú csak jobban összezavarodott.

– Biztos vagyok benne, hogy észrevetted – mondta a lány, és a keze úgy rászorult Krum karjára, hogy a durmstrangos fájdalmas arccal nézett le rá. – Én lettem a második. Utánad. Minden egyes évben. Három éven át.

– Nem igazán szoktam figyelni a rangsort – ismerte be Draco. A válasz mintha még jobban felmérgesítette volna a lányt, Dracónak pedig fogalma sem volt, miért.

– Persze, hogy nem. – A hangja nyersen csengett.

– Her-mi-jóni, a kezed... – kezdte volna Krum, de a lány tovább beszélt.

– Mi a titkod? – kérdezte. – Harry azt mondja, még csak tanulni sem szoktál, de szerintem mi mindketten tudjuk, hogy ilyen jegyekkel, mint amik neked vannak, ez egyszerűen lehetetlen.

– Hermione – mondta Harry fájdalmas hangon.

– Piton professzor tanított egész kicsi korom óta – felelte Draco. – A Roxfort tananyagát magánúton fejeztem be hatéves koromban.

Hermione hátborzongatóan felnevetett.

– Hát hogyne, természetesen! Természetesen.

– Ó, váó – szólt közbe Harry hangosan –, kezdődik a zene; ez a bajnokok tánca! Draco, készen állsz?

Dracónak nem maradt ideje válaszolni. Harry a csuklójánál fogva magával húzta a táncparkett közepére, ahol a többi diák helyet csinált nekik. A másik két bajnok is hollóhátas partnert választott, vette észre Draco némileg meglepődve – Cedric Diggory Cho Changet, Fleur Delacour Roger Daviest. Draco szeretett volna arra gondolni, hogy ettől Viktor Krum és Hermione párosa számít kakukktojásnak, de nem sikerült elhitetnie magával. Amint Harryvel elhelyezkedtek a táncparketten, úgy érezte, megint minden szem rájuk szegeződik.

– Elnézést kérek Hermione miatt – súgta Harry, amint felcsendült a zene, és miután egyik kezével megfogta a Dracóét, a másikat pedig a vállára tette, lassú sasszét kezdtek lejteni. – Ő igazán kedves, csak egyszerűen... nem szereti, ha nem ő a legokosabb ember a teremben. Elég versengő hajlamú.

– Nem hinném, hogy kedvel engem – felelte Draco összevont szemöldökkel.

– Ez jó nehéz – mondta Harry, és lenézett a lábára.

– Azért, mert két ütemben próbálsz keringőzni.

– Mi?

– A keringő háromütemű tánc, és... mindegy. Kövesd, ahogy vezetek.

Draco irányításával a tánc jóval kiegyensúlyozottabbá vált. Harry gyorsan ráérzett, és hamarosan már egész természetesen mozgott. Ahogy a zene fokozatosan erősödött, Harry figyelme visszatért Dracóra. A nyílt rajongás ellenére, amit a fiú arckifejezése tükrözött, Draco képtelen volt elengedni magát. Társai ítélkező pillantásai valósággal égették a bőrét.

– Egy vagyont adnék, ha elárulnád, mi jár a fejedben – mondta Harry.

Mint legtöbbször, Draco gondolatai hirtelen sokfelé szaladtak, és egymással párhuzamosan forogtak. Valamint lehettek volna ragyogóbbak is annál, amilyenek épp voltak.

Agya egyik szegletében Draco védtelennek és sebezhetőnek érezte magát. Sem most, sem soha ezelőtt nem foglalkoztatta azok véleménye, akik amiatt ítélték meg, hogy milyen ember volt, de nevetséges lett volna figyelmen kívül hagyni azt a tényt is, hogy vannak az iskolában olyanok, akik pokollá tudnák és akarnák is tenni az életét, amiért nyíltan kifejezésre juttatja Harry iránti vonzalmát. Azon kívül az sem segített a dolgon, hogy a csók óta – amit Draco utólag már bánt, hogy nyilvánosan ejtett meg – a bimbózó kapcsolatuk országos szintű érdeklődésre tett szert.

Agya egy másik része, amióta csak Draco megtudta a hírt, folyamatosan azon pörgött, hogy anyja várandós. Állandóan olyan kérdések foglalták le, amiket képtelen volt megválaszolni – része lesz majd a húga életének? Hogyan lehetne a bátyja egy olyan gyereknek, aki a háborúban az ellenkező oldalon van? Biztonságban lesz egyáltalán? És ő fog egyáltalán valaha is találkozni vele?

Aztán meg, a legsötétebb és legrettenetesebb sarokban Dracót természetesen állandóan frusztrálta, hogy nem tudott átlátni a terven, amit a Sötét Nagyúr kifőzött. Semmit sem tudott azon kívül, hogy kimondottan Harryre van szüksége – de mihez? Minek ez a Trimágus Tusa? Mi a végső cél? És erre Draco miért nem bír rájönni?

– Draco?

A fiú felkapta a tekintetét a padlóról, amit addig bámult. Harry aggódva nézte őt.

– A gondolataim egy vasat sem érnek – felelte Draco kicsit megkésve.

A zene véget ért, és elszórt taps hallatszott. Aztán másik zene csendült föl, és új párok merészkedtek a táncparkettre. Harry és Draco a terem széléhez somfordált, majd ki egy kétszárnyú ajtón. Az ajtó egy rózsakertre nyílt, amit direkt a karácsonyi bál alkalmára készítettek. Fagyos, hóborította, félhomályos és lélegzetelállítóan gyönyörű volt.

– Tudom, hogy festesz, amikor félsz – mondta Harry, míg Draco csak nézett ki a fejéből. – És azt is tudom, hogy festesz, amikor félsz, csak próbálod titkolni.

– Nem ilyen könnyű átlátni rajtam – tiltakozott Draco.

– De azért egy kicsit át lehet.

Draco felemelte az arcát a sötét, téli égbolt felé. Egész fiatal kora óta a hideg gyermeke volt, mindig is jobban kedvelte a fagyot, mint a meleget. Egy jeges fuvallat söpört keresztül az udvaron, Draco pedig belélegezte; a hó illatát ízlelgette, és a borzongást, ami végigszikrázott a gerincén.

– Nekem elmondhatod.

Draco megint Harryre nézett. A rózsakert ezüstös fényében az arcvonásai ködből formált domborműnek tetszettek. Dracót letaglózta a felismerés, hogy milyen vonzó – vagy legalábbis az lesz. Harry aggódó és szeretetteli kifejezése láttán különös legyőzhetetlenség érzés töltötte el.

– Mit csináljak veled, Harry Potter?

Harry összevonta a szemöldökét, mintha nem értené.

– Minden okom megvan rá, hogy féljek – folytatta. – Nagy erők esküdnek össze ellenünk, én pedig nem tudok rájönni, hogyan és mi célból. A fél iskola deviáns bűnösöknek tart minket, a varázsvilág is elítél minket azért, amik vagyunk, meg azért is, amik nem. Ha így nézzük, söpredékek vagyunk.

Harry nem válaszolt, noha aggódó arckifejezése alapján úgy tűnt, szeretett volna.

– De amikor itt vagyok veled, valahogy ez az egész csak tovaröppen, mint a hó a szélben.

Eltelt egy pillanat. Harry arca ellágyult. Egyik karja Draco hátához simult, Draco pedig, kezével Harry vállán, fejéve a mellkasán könnyedén, túl könnyedén, rémisztően könnyedén olvadt az ölelésébe.

– Tudod, mi a te problémád? – kérdezte Harry.

Draco csak hümmögött. A válasz nem érdekelte annyira, amennyire talán kellett volna, de szerette hallgatni Harry mellkasát, miközben a fiú beszélt.

– Hogy túl sokat gondolkodsz.

Draco megint hümmögött, a végét kicsit felfelé kanyarítva, hogy kérdő hangsúlyt kapjon.

– Azt a páratlanul pompás agyadat pihentetned kell néha, különben halálba fogod gondolkodni magadat.

Harry ajka a halántékához ért, mire Draco felemelte a fejét, hogy a második csók a száját érje. Imádta a csókokat, szinte jobban, mint azokat a vad, kifullasztó smárolásokat, amiket a folyosók falához dőlve ejtettek meg órák között. A lágyság, a közelség, a testmeleg, ami felolvasztotta Draco kemény széleit – Draco azon gondolkodott, hogyan sikerült megérnie a tizennégy éves kort ezek nélkül a csókok nélkül.

– Tudod, nem lehet csak úgy ki-be kapcsolni – suttogta Harry szájába.

– Biztos vagyok benne, hogy én le tudom állítani egy kis időre – felelte Harry, és megcsókolta őt, igazán csókolta, alaposan, mélyen, hogy Draco feje beleszédült, és a lábujjai begörbültek tőle. Harry szorosabban fűzte a karjait a dereka köré, és olyan közel húzta őt magához, hogy az utolsó lehetetlen milliméter is megszűnt kettejük közt létezni, Draco ujjai pedig Harry hajába túrtak.

Eltelt egy kis idő. Draco nem tudta volna megmondani, mennyi. Amikor Harry elhúzódott, bódultan pislogott a lágy, ezüstös fényben.

– Na, hogy sikerült? – kérdezte Harry.

Draco nem emlékezett rá, miről beszélt az előbb.

– Mi?

Harry csak vigyorgott.  

KáoszelméletWhere stories live. Discover now