Káoszelmélet

26. fejezet: 1994. június 5.

Forr a vérem

és a csókok jobb sorsot ígérnek,

mint az ész.

  E. E. Cummings  

  – Küldött nekem egy levelet – mondta Harry, mihelyst ésszerű távolságra kerültek a Mézesfalástól és bárkitől, aki hallhatta volna őket. Draco majdnem megkérdezte, kiről beszél, de aztán rájött.

– Sirius?

Harry bólintott.

– Használta Piton professzor Veritaserumát a tárgyalásán, és el kellett engedniük – mondta. – Úgy néz ki, hogy szeretne...

Draco felvonta egyik szemöldökét, miközben harapott egyet a cukorpennájából, de csendben maradt.

– Úgy tűnik, kapcsolatot akar kialakítani, vagy ilyesmi – fejezte be Harry kissé sután. – Végtére is jogilag a keresztapám.

– Te is „kapcsolatot" akarsz ővele? – kérdezte Draco, remélve, hogy a hangja természetesen cseng.

– Nem tudom. Nem. Nem igazán. Valahogy olyan nagyképűnek tűnik.

Draco megvonta a vállát.

– Ha őszinték akarunk lenni, elég rossz pillanatában találkoztál vele.

– Lehet.

– Biztos vagyok benne, hogy érez némi késztetést, hogy az életed része legyen – mondta Draco. – Az apád a legjobb barátja volt. Talán szeretne... tudod.

Harry kíváncsian nézett rá.

– Szeretne mit?

Draco legyintett.

– Felvállalni valamiféle apai szerepet. Nem tudom. Ő a keresztapád. Lehet, hogy úgy érzi, felelős érted.

A reakció nem azonnal jött. Harry felnézett az égre – tiszta és ragyogó kék volt, napsütötte, a levegő pedig harsogó és a közelgő nyár illatától terhes. Roxmorts – és igazából az egész skót vidék – gyönyörű volt az évnek ebben a szakaszában.

– Azt hiszem, jobban kedvelem Piton professzort – mondta egy hosszabb szünet után.

– Nos, nyilván – felelte Draco. – Igazán egy napon sem lehet említeni őket.

Harry elvigyorodott.

– Szóval, jól telt a születésnapod?

– Igen, köszi a kérdést – válaszolta Draco hasonló vigyorral.

Megint eltelt egy pillanatnyi szünet, míg a vasútállomás felé bandukoltak.

– Van egy szülinapi ajándékom a számodra – bökte ki hirtelen Harry, mielőtt az arca egy fájdalmas fintorba torzult volna, mintha nem is akarta volna ezt kimondani.

Draco összevonta a szemöldökét.

– Uh – mondta –, oké. – Azon tűnődött, miért nézhet ki a fiú olyan idegesnek.

– Én...

Lassítottak, majd megálltak. Harry belenyúlt a táskájába, és előhúzta a tárgyat. Fényes ezüstszínű papírba csomagolták és kék szalaggal kötötték át. Könyv méretű volt, és Draco a csomagolás megviselt állapotából úgy sejtette, hogy már hónapok óta rakosgathatták, fogdoshatták, habár még mindig elég szépen mutatott.

– Igazából eredetileg karácsonyra vettem neked, de aztán nem...

Draco nem tudta, hova akar Harry kilyukadni ezzel, de a fiú ideges arckifejezése kényelmetlen, remegő érzést keltett a gyomrában. Már hónapok is elteltek azóta, hogy Draco végre képes volt pontosan nevén nevezni, mit érez Harry iránt, habár fájdalmasan tanácstalan maradt, hogy mihez is kellene kezdenie ezzel. Eddig az volt a módszere, hogy „tégy úgy, mintha nem akarnád megcsókolni a legjobb barátodat." Többé-kevésbé működött.

– Tessék.

Átnyújtotta az ajándékot Dracónak, aki még megette a maradék cukorpennáját, mielőtt elvette.

Amikor kibontotta a szalagot és leemelte a tetejét, egy pillangó tárult a szeme elé.

De mégsem – nem pillangó volt, nem teljesen. Mindenképpen pillangónak nézett ki – mint egy gyönyörű, hatalmas királylepke, fonom, törékeny szárnyakkal –, ám közelebbi vizsgálatot követően Draco látta, hogy a selyemágyán kecsesen ülő példány csak hasonmás.

– Ez egy mágikus tetoválás – mondta Harry. – Levehetőek és visszarakhatók. És mozognak is egy kicsit, ha hozzájuk érsz. Nézd.

Harry kinyújtotta a kezét, és végighúzta egyik ujját a pillangó szárnyán. Az erre különös, kétdimenziós verdesésbe kezdett, és pár centiméterre felemelkedett a dobozából. Dracónak eszébe jutott az előző évi Valentin nap, a pillangókkal teli üdvözlőkártya, és a gyomra összeugrott.

– Harry – suttogta Draco lenyűgözve. Tudta, hogy csak a nagyon drága, minőségi tetoválások mozognak és vehetők le. Párosítva a szinte már valósághű művészi ábrázolással, Draco el sem tudta képzelni, mennyibe kerülhetett.

– Tudom, hogy egy kicsit... – Harry elhúzta a száját. – De arra a káoszos dologra gondoltam, amiről beszéltél.

– A pillangóeffektusra – segítette ki Draco.

– Ja. Arra gondoltam, szép szimbólum lenne.

Draco nevetett, bár kissé elfúlva.

– A pillangó nem a káosz szimbóluma – mondta.

– Nem?

– Nem, Harry, ez a...

Draco felnézett rá, és szó szerint rá kellett harapnia a nyelvére, hogy visszafogja magát és ne fejezze be a mondatot.

Tiéd, akarta mondani, de nem tette. Ez a te szimbólumod; ahogy irántam érzel, ahogy én érzek irántad.

Harry rámeredt, és pont olyan idegesnek tűnt, amilyennek Draco is érezte magát.

Enyhe verdesést érzett a csuklóján, mire lenézett. A pillangó egybeolvadt az alkarján a bőrrel, és felrepült a válla felé. Draco nézte, ahogy eltűnik a felcsavart ingujja alatt, majd felbukkan a gallérjánál és letelepszik a szegycsontjánál.

– Ez gyönyörű – mondta, mert valóban az volt, és mert a szíve darabokra készült tépni magát a mellkasában. Harryre nézett, a fiú pedig visszanézett rá.

– Draco – kezdte Harry. – Én...

Draco nyelt egyet. Harry most közelebb volt, mint egy pillanattal ezelőtt. És ezek az ujjai voltak, amik Draco tenyerét cirógatták. Ez pedig a lehelete az ajkán.

És most meg fogja csókolni, ismerte fel hirtelen.

A szeme félig lecsukódott, amikor...

– Hé, Draco! Potter!

Draco szíve kis híján kiugrott a torkán. Megpördült, mire Anthony Goldsteint látta meg – egy másik hollóhátas volt, az egyik azok közül, akikkel Draco jól kijött –, amint pár méternyire állt és integetett.

– Indul a vonat! – kiáltotta.

– Akkor – dadogta Draco –, akkor mi... a... a... a vonat...

– Ja – mondta Harry. Úgy tűnt, alig kap levegőt. – Úgy értem... igen. Gyerünk.

Elrajtoltak a roxmortsi vasútállomás felé. Draco még érezte a pillangó szárnyának verdesését a mellkasán és a majdnem-csók leheletét az ajkán.