Káoszelmélet

29. fejezet: 1994. augusztus 26.

A bizonytalanság nem egy kellemes állapot, de a bizonyosság abszurd.

  Voltaire 

Draco már nem tudta megfelelő precizitással elhajítani a fekete gumilabdát, mert a keze megállíthatatlanul remegett. Egyetlen apró változás a rotációs erőben, és minden pontosságnak annyi. Amikor a labda nekiütődött a falnak, és elrepült jobbfelé, hogy beguruljon egy asztal alá, Draco érte ment, hogy felvegye, de ehelyett a kezébe temette az arcát. Nem bírt fókuszálni. Nem bírt gondolkodni. Mivégre létezik, ha képtelen gondolkodni?

– Nem kellett volna eljönnünk – szólalt meg Harry a nappali másik végében, ahol már órák óta fel-alá járkált.

– Fogd be – felelte neki Draco, bár nem volt harag a hangjában.

– Maradnunk kellett volna – mondta Harry. – Vele kellett volna mennünk.

– Nem, nem kellett volna.

– Lehet, hogy már halott.

Draco kifújta a levegőt, és teljes mértékben száműzte a gondolatot. Nem akarta, hogy a halál gondolata Piton professzorral bármilyen módon összekapcsolódjon.

– Ő egy kiemelkedően nagytudású varázsló – jelentette ki Draco, bár tisztában volt vele, hogy ennek a ténynek nem sok köze van ahhoz, hogy a férfi halott-e, vagy sem.

Harry nem felelt, Draco pedig elködösült tekintettel nézett a sarokban halkan ketyegő kakukkos órára. Fél egy. Már majdnem három óra is eltelt. Túl sokáig tart.

– Akkor erről van szó? – kérdezte Harry. – Visszatértek? Ő visszatért? És az álmaim, most meg ez...

– Ezt nem tudhatjuk. A... a segítői gyülekeznek, de ha tényleg visszatért volna, biztos vagyok benne, hogy a fülünkbe jutott volna. Tudatná velünk.

– Semmit nem tudhatunk biztosra – mondta Harry halkan. – Nem ez a kaotikus univerzum természete?

Draco arccal előre rádőlt a bőrkanapéra. Alig hitte el, hogy Harry a káoszt ellene használja egy vitában.

– Készen kell állnunk erre, Draco.

A fiú nem felelt semmit.

– Nem védhetnek meg minket örökké. Nem védhetnek meg engem örökké. Háború közeleg. És azok alapján, amik a múltban történtek, a közepén fogok kilyukadni. És ha én ott leszek, akkor te is. Meg mindenki más körülöttem.

Draco érezte, hogy a pillangó leröppent a felkarjáról a csuklójára.

Textilsuhogás és léptek zaja hallatszott. Harry letérdelt a földre Draco mellé, ő pedig felemelte a fejét, hogy ránézzen. Valahogy beletörődőnek tűnt, de nem boldogtalannak. Túlságosan-zöld szemében szilárd céltudatosság ragyogott.

– Nem félek – mondta neki Harry.

– Pedig kellene – mondta Draco, és oldalra fordult, majd felkönyökölt.

– Kellene – értett egyet Harry –, de akkor sem félek. Itt van nekem Piton professzor. Itt vagy nekem te.

Draco már majdnem kimondta, hogy fogalmad sincs róla, mennyire a tiéd vagyok, de meggondolta magát. Ehelyett azt mondta:

– Az univerzum szégyellhetné magát, amiért ilyen borzasztóan kegyetlen hozzád.

Harry féloldalasan elmosolyodott, Draco pedig semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy ezt a kis mosolyt megkóstolhassa, és elég legyen Draco, elég.