Káoszelmélet

17. fejezet: 1993. február 14.

A szeretetnek nem kell ódákat zengenie.

Amit Abraham  

– Boldog Valentin napot – mondta Harry, elvonva Draco figyelmét a papírhalomról, ami a Hollóhát asztalát borította.

– Valentin nap van? – kérdezte Draco, miközben felnézett és észrevette a mennyezetről lógó piros, rózsaszín és fehér szerpentineket, az asztalon szétszórt édességes dobozokat és a szív alakú konfettit a földön. – Ó. Valóban.

– Van az idén kiszemelted? – kérdezte Harry.

– Ezek szerint jobban érzed magad – felelte Draco ahelyett, hogy megválaszolta volna a kérdést. Az elmúlt néhány hétben Harry kissé sokat idegeskedett, ahogy a párszaszájúságáról szóló pletykák elterjedtek az iskolában. Draco hiába nyugtatgatta, hogy ez szinte biztosan csak véletlen egybeesés és egyáltalán nem bizonyítja, hogy ő gonosz; a gyerekek aljas szemét módon viselkedtek, egy undok megjegyzés pedig nagyobb súllyal esett latba, mint ezer vigasztaló szó.

Harry leült a vele szemben lévő székre. Habár Dracót soha nem látták szívesen a Griffendél asztalánál, a hollóhátasokat – mivel többségüket jobban lekötötte egy könyv vagy egy beszélgetés – nem zavarta Harry.

– Tudod – mondta Harry –, minden napot úgy fogadok, ahogy jön.
Ideges, állapította meg Draco. Mocorgott, és percenként az ajtó felé sandított, mintha várna valamit.

– Minden rendben? – kérdezte Draco.

Harry visszanézett rá, és beharapta az alsó ajkát. A nyugtalanság mellett Draco valami más érzelem jelét is észrevette rajta – talán az izgatottságét? Nehéz lett volna megmondani.

– Persze – mondta Harry. – Mik ezek itt?

A halom papírra mutatott. Legtöbbjükön egyenletek voltak.

– Néhány számítás a rakétához, amit a horcruxszal a napba akarunk kilőni – válaszolta Draco. – Kicsit bonyolultabb, mint vártam.

– Nos, akkor azt hiszem, nem mondhatod, hogy nem kell hozzá atomtudósnak lenni.

Draco értetlenül meredt rá.

– Bocs, mugli vicc. Szóval, mit mondasz, mikorra lesz kész?

– Néhány hónap – felelte Draco megvonva a vállát. – Talán május. Legkésőbb június. Pillanatnyilag biztonságban van a páncéldobozban. – Ivott egy korty sütőtöklevet.

Harry bólintott. Továbbra is az ajtó felé pillantgatott. Draco már azon volt, hogy megkérdezi, vár-e valakit, amikor a nevezett ajtó váratlanul kitárult, és egy csapat fehér galamb röppent be rajta, egy-egy levéllel a csőrükben.

Az érkezésük láttán számos diák tört ki meglepett kiáltásokban. A galambok szétszóródtak a Nagyteremben, mindegyikük valamely diák előtt szállt le. Épp, amikor Draco összerakta magában, hogy ezek is a Valentin napi dekoráció részei lehetnek, az egyik a fiú előtt landolt.

Draco meglepetten pislogott a madárra. Az leeresztette fehér fejét, és ledobott a papírhalom tetejére egy nagy, merev, krémszínű borítékot. Draco Malfoy, állt rajta szépen formált, ezüstös betűkkel.

A madár elrepült, magára hagyva Dracót, aki néma döbbenettel bámulta a borítékot.

– Neked szól – mondta Harry teljesen feleslegesen.

Draco felnézett rá. Persze azonnal összeállt neki, és ó, Merlin. Az arcát hirtelen egy kissé forrónak érezte, ami teljességgel elfogadhatatlan reakció volt. Egy apró köhintéssel megköszörülte a torkát, és felemelte a borítékot. Élénkvörös viaszpecsét zárta le, amit Draco feltört, hogy kivegyen egy fehér lapot.

A lap elejét egy mozgó, stilizált pillangó díszítette, amely finom, mágikus csillámlással lebegtette a szárnyait. Draco azonnal visszaemlékezett a beszélgetésre, amit Harryvel folytatott jó pár estével azelőtt, és amelynek során elmagyarázta – legalábbis megpróbálta elmagyarázni – a káoszelmélet fogalmát. Edward Lorenz híres elméletét használta hozzá a pillangóhatásról, mire Harry egy apró, vágyakozó mosollyal megkérdezte, hogy sok pillangó van-e a matematikában.

Draco emlékezett rá, hogy nevettek, és hogy megint azt a különös, egyre gyakrabban előforduló nyomást érezte a mellkasában, amitől a szíve egy kissé túl gyorsan vert.

Nyelt egyet, és kinyitotta a lapot – amiből egyszer csak váratlanul tucatnyi mágikus, ezüst pillangó robbant ki. Draco meglepődve nevetett, ahogy a pillangók bonyolult pörgéseket és forgásokat mutattak be a levegőben, mielőtt finom ezüstporrá váltak, ami aztán aláhullt.

Légy a Valentinom, ez állt a lap belső oldalán, habár az aláírás hiányzott. Draco valahol a letaglózott, az elragadtatott, az összezavarodott és a megszédült közt találta magát. Különös és csodálatos érzés volt.

– Kitől jött? – kérdezte Harry.

Draco lenyelte a választ, hogy Tőled, természetesen, és helyette Harryre nézett, aki láthatóan komoly erőfeszítéseket tett, hogy ne érdekelje túlságosan a felelet.

Így aztán ő is tovább színészkedett.

– Nem írja – mondta, mire Harry bólintott. Draco elfojtott egy mosolyt, ami önkényesen elterülni készült az ajkán, aztán megint a lapra tekintett.

– Édes – tette hozzá halkan.

Harry nem kicsit elégedettnek tűnt.