15. fejezet: 1992. október 9.

911 94 7
                                    


A természet majdnem biztosan úgy működik, hogy vegyíti a véletlent a szükségszerűvel, a spontánt az eltervezettel.


Eric Chaisson  


  Draco szerint ez pont olyan volt, mint Alexander Fleming és az ő sorsszerű, mégis váratlan felfedezése a gombáról, ami elpusztította a Staphylococcust – azzal a különbséggel, hogy egyáltalán nem volt olyan.

Az egyik pillanatban Draco még egy képletet körmölt, amit meg akart jegyezni, és semmi más nem akadt, amire írhatott volna, mint az az átkozott, sötét mágiától bűzlő napló. A következő pillanatban a szavak már beivódtak a papírba, a napló pedig egyszer csak válaszolt.

Lenyűgöző, írta a napló, mire Draco elejtette a pennát. Ha felületes számításaim helyesek, ez azt jelenti, hogy egy részecske egyszerre többféle állapotban is létezhet.

Draco egy ismerős, szörnyű, csodálatos, függőséget okozó elragadtatást érzett; olyat, mint amikor a Bölcsek Kövét őrző háromfejű kutyát nézte. Egyszerre volt megrémülve és lenyűgözve. A szíve a torkában kezdett dobogni, a keze remegett.

Ez nagyon úgy néz ki, hogy felrúgja az általánosan elfogadott fizika törvényeit, nem? írta a napló. A betűi dőltek és gondosan formáltak voltak.

A szavak úgy meredtek rá, mintha csak arra csábították volna, hogy válaszoljon. Draco pislogott párat, hogy megbizonyosodjon, nem csak az elméje játszik vele – végtére is, már jóval elmúlt éjfél, és nem túl sokat aludt az utóbbi időben.

Remegő kézzel, de sikerült felvennie a pennát, amit az asztalára ejtett, aztán lassan – ó, nagyon lassan, és nagyon óvatosan – leírt egy választ...

Jól sejtem, hogy nem vagy ismerős a kvantummechanika terén?

...mert ha egy gondolkodásra képes napló csak úgy mellékesen beszédbe elegyedik vele, Draco akár megteheti azt a szívességet, hogy barátságos vele.

Azon kívül szüksége volt több információra, méghozzá kétségbeesetten; sürgetőbben, mint a következő lélegzetvételnyi levegőre.

Végül megjelent a válasz.

Kérlek, nézd el nekem, felelte a napló. Valamelyest elszigetelődtem az időben, és minden modern tudományos haladás elkerült. Nem ismerős a fogalom.

Draco ujjai rászorultak a pennára. A szívverése egyre gyorsult. Az elméje őrjöngve és tajtékozva előreiramodott, lehagyva a fiú többi részét, a mozaikdarabkák pedig elkezdtek egy határozott ötletté összeállni, ám ez nem volt elég.

Ezt úgy nevezik, hogy szuperpozíció, írta Draco lassan. Anyag, ami többféle állapotban létezik egyszerre.

A szavak eltűntek.

Milyen találó, válaszolta a napló egy pillanat múlva.

Draco megszédült. Nagyon, nagyon óvatosnak kellett lennie ezzel a dologgal, mert a sötét mágia szaga minden egyes szóval, ami megjelent a lapon, erősebbé vált, ő pedig nem felejthette el – nem volt szabad elfelejtenie –, kihez tartozik ez a napló.

Mi a neved? írta Draco.

Micsoda szörnyű udvariatlanság tőlem, felelte a napló. Elnézést kérek; azonnal be kellett volna mutatkoznom. A nevem Tom Denem.

Draco olyan hirtelen állt föl, hogy a szék, amin ült, megbillent, és egy csattanással hátradőlt. A félelem és az adrenalin úgy áradt szét a fiú ereiben, akár a folyékony tűz. Draco rámeredt a szavakra, de nem volt képes rábírni magát, hogy higgyen nekik.

Mivel ez biztos, hogy nem lehetséges. Hogy volna az?

Egy ajtó nyikorogva kinyílt, a zaja pedig tovább tépázta Draco eleve pattanásig feszült idegeit. A fiú megpördült a sarkán, és megpillantotta az alacsony Flitwick professzort égkék hálóingjében és ezüstszín hálóköntösében. Kezében teáscsészét tartott, és aggodalmas arccal figyelte őt.

– Professzor – nyögte Draco erőtlen hangon.

– Mr Malfoy – mondta Flitwick professzor. – Úgy néz ki, mintha szellemet látott volna.

– Nem szellemet – felelte Draco, mielőtt még megálljt parancsolhatott volna magának –, csak szuperpozícióban lévő anyagot.

Flitwick professzor kicsit meghökkent.

– Hogy mondja?

– Jól vagyok – suttogta Draco. Meglendítette a pálcáját, mire a szék visszaállt a helyére. – Jól vagyok. – Talán, ha elégszer elismétli, el tudja hitetni magával. – Sajnálom. Én nem... Remélem, nem ébresztettem fel, professzor.

– Nem – mondta Flitwick professzor, még mindig aggódva. – Bevett szokásom elfogyasztani esténként egy csésze teát. Biztosbenne, hogy teljesen jól van, fiam? Eléggé...

Draco megragadta a naplót, átszelte vele a szobát, és bedobta a kandallóba, amiben csak pislákolt a tűz.

– ...ööö, Mr Malfoy?

Az az átkozott tárgy nem kapott lángra. Miért nem ég el?

Diffindo! – kiáltotta Draco, rászegezve a pálcáját. Több elszenesedett fadarab is kettétört, egy tégla meghasadt a közepén, de a napló meg sem moccant. – Confringo! – Egy vörös színű mágikus fuvallattól a fát tartó rostély összedőlt, ám a napló csak megrezzent.

– Mr Malfoy...!

Expulso! – Egy robbanás, amitől a tűz egy rövid időre vadul fellángolt, izzó ragyogássá szelídült, de a napló változatlan maradt. – Deprimo! – Semmi. Egy rohadt nagy semmi.

– Mr Malfoy! – sipította Flitwick professzor. – Merlinre, mi a csodát művel?

Draco mindkét kezével a hajába túrt, és némán meredt a naplóra; szíve őrülten vert a mellkasában. Gondolatban hatékonysági sorrend szerint végigvette az összes nagy erejű pusztító átkot, amit csak ismert, és megpróbálta eldönteni, biztonságos-e őket zárt térben használni.

Flitwick professzor hirtelen mellette termett, habár Draco alig látta őt. A fiú karjára tette a kezét, és úgy nézett fel rá bosszúsággal vegyes aggodalommal – de aztán elakadt a lélegzete és eltorzult az arca.

– Merlin süvegére – szólalt meg –, mi ez a szag...?

A naplóra nézett.

– Jóságos ég! Ez aztán erős sötét mágia-bűz! Nem is csoda, hogy próbálja megsemmisíteni.

Draco kinyitotta a száját. Felelni akart, de nem igazán tudta, mit mondjon – és még ha tudta volna, akkor sem volt biztos benne, hogy képes lenne kimondani. Elcsodálkozott, honnan ismerheti Flitwick professzor a sötét mágia szagát.

A férfi előhúzta a pálcáját a hálóinge ujjából, és meglendítette, mire a napló kiemelkedett az összeroskadt tűzifák közül.

– Gyerünk, tegyük bele egy mágikus páncéldobozba, rendben?

Draco bambán meredt rá. Ez volt a legjobb ötlet, amit aznap este hallott. A fiú nehezen bocsátotta meg magának, hogy csak úgy nyíltan flangált ezzel a tárggyal.

– Egyenesen előre.

Elhagyták a Hollóhát klubhelyiségét, és kimentek a folyosóra, közben Flitwick professzor a kezében tartotta a teáját, a napló pedig mögötte lebegett; a bőrkötését egy kis faszén borította, de egyébként sértetlen volt. Az irodája nem állt messze – csak egy folyosónyira meg néhány lépcsőfoknyira –, de amennyire Draco szíve dörömbölt, akár három mérföldre is lehetett volna hegynek felfelé.

A szűk kis szobát kékesfehér tündérlampionok díszítették, és tele volt zsúfolva könyvekkel meg családi fotókkal. Flitwick professzor feltúrt egy apró szekrényt, mielőtt megtalálta, amit keresett – egy kicsi, nehéz, rúnákkal vésett varázsdobozt, ami nagyjából harminc centiméter lehetett minden irányban, és tetszetős, fényezett mahagóni fából készült.

– Ha megkérdezhetem, Mr Malfoy – mondta Flitwick professzor, miközben pálcájával beleirányította a naplót a dobozba –, mi a csoda ez?

Draco nyelt egyet.

– Hosszú történet, professzor.

– Remélem, nincs elátkozva...?

– Nem, nem, természetesen nincs – felelte Draco. Garantáltan valamiféle gondolkodó, öntudattal bíró visszhangja lehet a Sötét Nagyúr elméjének, ami sokkalta veszélyesebb, mint bármilyen átok, de amíg abban a páncéldobozban tartja... és a ládájában rejtegeti, ameddig nem talál egy módszert az elpusztítására... – Nem bánná, ha megtartanám a dobozt?

– Egyáltalán nem – mondta Flitwick professzor, és átadta a dobozt Dracónak, aki becsukta, és két erős bűbájjal lezárta. – A hatodéveseimmel szoktam ilyeneket csináltatni, hogy gyakorolják az akadályozóbűbájokat, szóval Merlin a megmondhatója, hogy van belőle elég.

– Nagyon köszönöm. – Draco úgy fogta a dobozt, mintha az bármely pillanatban felrobbanhatott volna, mivel úgy is volt.

– Ha meg akarja semmisíteni – mondta Flitwick professzor –, akkor esetleg elgondolkodhatna azon, hogy szakértőhöz vigye. A sötét eredetű tárgyaknak több kell egy robbantóátoknál ahhoz, hogy elpusztuljanak.

Draco megnedvesítette az ajkát. Tudta ezt, mégis ráküldött pár megsemmisítő átkot. A félelem, jött rá Draco lassan növekvő rémülettel, az tette őt ostobává. Rászorította ujjait a dobozra, és gondolatban feljegyezte, hogy ennek soha többé nem szabad megtörténnie. Az elméje a legjobb – és valójában az egyetlen – fegyvere, és nem hagyhatja, hogy a félelme veszélyeztesse.

– Igen – értett egyet Draco. – Akarom mondani, tudom. Tudnom kellett volna. Átmeneti elmezavar.

Flitwick professzor kedvesen elmosolyodott.

– Még egy önéhez hasonló elme is tévedhet néha – mondta. Amióta Draco a legjobb osztályzatokat szerezte meg előző évben, Flitwick professzor meglehetősen rokonszenvezett vele, ami rendben is volt, mert Draco is meglehetősen kedvelte Flitwick professzort. – Sok szerencsét, Mr Malfoy. Amondó vagyok, hogy szüksége lesz rá. A pokol tüzénél is forróbb lángok kellenek egy ilyen sötét eredetű tárgy elpusztításához, ebben biztos vagyok!

Draco egy pillanatig némán bámult Flitwickre. Agya leghátsó részében ismerős bizsergést érzett, ami mindig együtt járt egy jó ötlet megjelenésével.

KáoszelméletWhere stories live. Discover now