Káoszelmélet

5. fejezet: 1991. október 7.

A félelmet inkább győzi le a kíváncsiság, mint a bátorság.
James Stephens  

  Draco tisztában volt az erősségeivel. Tudta például, hogy majdnem mindig ő a legokosabb az osztályban. Tudta, hogy különösebb probléma nélkül képes megragadni bonyolult és elvont fogalmakat. Tudott párhozamosan gondolkodni, meglátni a részekben az egészt, következtetéseket levonni olyan részletek alapján, amiket más emberek észre sem vesznek. Meglehetősen gyors is volt.

De bátor nem. Azt soha nem lehetett elmondani róla.

Minden bizonnyal ezért dobogott most olyan őrülten a szíve.

Meg is halhatna. Általánosságban véve, bármely pillanatban meghalhatna egy csomó dologtól, de úgy tűnt, hogy a harmadik emeleti folyosó az átlagosnál is több lehetőséget kínált a halálra.

Sajnálatos módon a kíváncsisága nagyobbnak bizonyult a félelménél.

Ez milyen jó sírfelirat lenne, gondolta Draco.

Vett egy nagy levegőt, aztán az ajtókilincs felé nyúlt.

Zárva.

Kiszórt egy gyors ellenőrzőbűbájt. Se őrök, se álcázó bűbájok. Az ajtón levő zár még csak nem is volt mágikus. Egy varázslattal is ki tudná nyitni. Pokolba, még egy álkulccsal is. Miért ilyen egyszerű? A fiúban ismét feltört a gyávaság, kioltva a kíváncsiságot.

– Draco?

Megpördült a sarkán, a szíve a torkába ugrott. A folyosó másik végén egy fiú állt, kerek szemüvegben és döglött állatra hasonlító hajjal.

– Te ki vagy? – kérdezte Draco. – Honnan tudod a nevem?

A fiú némán pislogott rá. Izgett-mozgott, láthatóan kényelmetlenül érezte magát.

– Mi már találkoztunk.

– Tényleg? Várj. – Draco hunyorított. Az arca ismerős, jött rá, és aztán beugrott. – Talárbolt.

A másik elmosolyodott, és igen, valóban a talárboltos fiú volt az. Dracónak eszébe jutott, hogy még a nevét is elmondta, de ő nem emlékezett rá, és biztosra vette, hogy amúgy sem számít.

– Emlékszel – mondta Talárbolt, és úgy mosolygott, mintha ez valami nagyszerű hír volna.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte Draco.

– Ezt én is kérdezhetném tőled – jött közelebb Talárbolt, és zsebre dugta a kezét, védekezésül a folyosóra beszűrődő hideg ellen. – Dumbledore igazgató azt mondta, a folyosó tiltott hely. Nem lehetsz itt.

– És mégis itt vagyok – mondta Draco mosolyogva. – Ez csoda.

Talárbolt nevetett, és ez volt a legmeghökkentőbb, amit Draco a nap folyamán hallott. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy megnevettessen embereket – legalábbis úgy, hogy igazi élvezetet találjanak a dologban. De Talárbolt nevetett, mégpedig azért, mert ő valami mulatságosat mondott, és Draco már nem tudta, hogyan is kezelje ezt a helyzetet.

– Akkor nem izgatnak a szabályok? – kérdezte Talárbolt, mihelyst befejezte a nevetést.

– Éppen ellenkezőleg, a szabályoknak szentelem az életem – felelte Draco, kiválóan színlelve, hogy a társas érintkezés terén nem egy reménytelen eset. – Ezért szegem meg őket.

– Ennek nincs semmi értelme – mondta Talárbolt.

– Nagyon is van értelme, ha egy kicsit is értesz a tudományhoz. – Visszafordult az ajtó felé, és rámeredt. Egy egyszerű Alohomora is kinyitná, de Draco keze rászorult a pálcájára, és nem volt képes kiszórni a bűbájt. A kíváncsiság és a gyávaság harcolt egymással a fejében.

– A varázslóknak is van tudományuk?

– Mindenkinek van tudománya. A természet törvényei nem állnak le, csak mert te nem érted őket. – Szünetet tartott, majd hozzátette: – Na jó, néha megteszik, de ez csak kvantum méretekben igaz.

– Te valamiféle zseni vagy? – kérdezte Talárbolt, és már megint áhítat érződött a hangjában. Draco zavarba jött ettől a szótól, hogy „zseni", mindig is zavarban volt tőle. Örült, hogy még az ajtó felé fordulva áll, így Talárbolt nem láthatja ezt rajta. Elhatározta, hogy témát vált.

– Egy olyan hatalmas mágusnak, mint Albus Dumbledore, ezt jobban el kéne tudnia rejteni.

Egy darabig csend volt, aztán:

– Mi?

– Ez csak egy ajtó – mondta Draco. – Csak egy közönséges ajtó, közönséges zárral. A bűbájt, ami kinyitja, egy hatéves is ki tudja szórni. Nincsenek védővarázslatok, amik megóvnák a behatolóktól, vagy fedőbűbájok, amik elrejtenék a létezését. Miért?Miért lehet ilyen könnyen megközelíteni valamit, ami ennyire veszélyes? És ami még lényegesebb, miért figyelmeztetné az igazgató az egész iskolát arra, hogy kerülje el, majd hagyná itt ezt a dolgot ennyire szem előtt?

Talárbolt nem válaszolt, ami rendben is volt, mivel Draco amúgy is inkább csak költőinek szánta a kérdést.

Viszketett az ujja. Draco legalapvetőbb ösztöne mindig is abból állt, hogy figyelj, tanulj, gondolkodj, érts. Ez áramlott át a testén minden egyes szívdobbanással, ez szikrázott az idegszálaiban, és ez vezérelte a tudatát.

Ebben a pillanatban ez az ösztön háborúban állt a másik ösztönével azért, hogy ne haljon meg.

– Szóval akkor ki fogod nyitni?

Draco összerezzent. Talárbolt már mellette állt – Draco nem tudta, mikor került oda –, és leplezetlen kíváncsisággal nézett rá. A hollóhátas feléje fordult.

– Nincs ok arra, hogy ne – mondta, és azt remélte, magával is el tudja ezt hitetni. – Nem hiszem, hogy bárki meghalt volna attól, hogy kinyitott egy ajtót.

– Talán nem – értett egyet Talárbolt.

– És ha bármi veszélyes van mögötte, akkor még mindig újra becsukhatom. Elégnek kell lennie, hogy feltartóztassa.

– Ja.

Draco vett egy mély lélegzetet. A mondás jutott eszébe a kíváncsiságról és a korai megöregedésről, miközben felemelte a pálcáját, és kimondta, hogy „Alohomora."

A zár kattant egyet, Draco pedig, mielőtt még túl sokat gondolkodhatott volna, megragadta a kilincset, és kitárta az ajtót.

Használaton kívüli tanteremnek tűnt, habár az összes asztalt és széket elvitték belőle. Az ablakokat bedeszkázták, és minden fényt kizártak.

A helyiség sarkában egy megtermett, háromfejű kutya aludta az igazak álmát egy csapóajtó tetején.

Egy különös és függőséget keltő érzés támadt Dracóban; valami, ami a totális rémület és a kábító elragadtatás közt ingadozott. Hatására a vére sebesen száguldani kezdett, az érzékei pedig borotvaélesekké váltak.

– Azta – mondta Talárbolt.

A kutya egyik feje mordult egyet álmában, mire Draco becsukta az ajtót, és ki is szórt rá egy lezáró bűbájt.

Draco még soha nem akart semmit sem annyira megtudni, mint azt, hogy mi rejtőzhet ott a csapóajtó mögött. Agya egyik szegletében gondolatban végigment a kastély térképén, próbálva kitalálni, mi van e szárny alatt, egy másik részében pedig összeszedte azoknak az embereknek a listáját, akiket több információ reményében kikérdezhetett.

– Nem tudtam, hogy a kutyáknak három feje is lehet – szólalt meg Talárbolt.

Ez annyira nyilvánvaló és mérföldekkel lemaradt kijelentés volt, és akkora kontrasztban állt Draco alapos diagramjaival meg térképeivel, hogy Dracóból kitört egy ideges nevetés.

Aztán Talárbolt is nevetni kezdett, csak mert ő is, és ez így ment sokáig, és mielőtt még Draco rájöhetett volna, mi folyik itt valójában, egyszer csak felismerte, hogy minden bizonnyal így kezdődhetnek a barátságok.